let go the past

Biztos vagyok benne, hogy a problémáim leginkább magamban keresendők. Én állok minden érzésem felett és minden gondolatom felett, csak néha elfelejtem, hogy ez így van. És olyankor hagyom elfajulni a dolgokat és olyanná vagyok képes válni, aki nem vagyok.
Az utóbbi napokban, hetekben annyira zaklatott voltam, nem is tudom igazából megmagyarázni, hogy miért. Mindenki életében előfordul egy időszak, amikor hiába tudja hogy minden rendben, úgy érzi hogy nincs, észreveszi az apró hibákat az élete hófehér vásznán, és elfelejti hogy mindezek csak arra várnak, hogy lerendezzük magunkban, továbblépjünk rajtuk, kijavítsuk őket. A múltunk az a múltunk marad, nem tehetünk semmit, az időt nem forgathatjuk (legalábbis még nem), és ha folyton visszafelé nézünk, előbb vagy utóbb nekimegyünk egy fának vagy valaminek, és az tud fájni. Nagyon. Ha folyton a múlttal vagyunk elfoglalva, elfejtjük, hogy a jelenünk is múlt része lesz. Hogy olyan szinten mégiscsak változtathatunk a múlton, hogy a jelent a lehető legtökéletesebbé tesszük és élvezzük a pillanatot. És ez nem nehéz, csak el kell fogadni, hogy senki sem tökéletes, és elkezdeni festeni arra a vászonra. Aztán büszkén nézni a kész képet, amin azok az apró hibák olyannyira eltűnnek, vagy épp annyira a részei, hogy attól lett olyan gyönyörű amilyen.

Elvesztem a metaforákban, elnézést.

Szeretem így leírni a gondolataim. Mindig akkor a legérthetőbb, ha átvitt értelemben van megörökítve. Valahogy a példa jobban alátámasztja és érthetőbbé, átláthatóbbá teszi az állítást, ami megfogalmazódik bennem. Meg hát furcsa dolog a lélek. Észérvekkel és hétköznapi szavakkal és mondatokkal nem mondható el az, ami benne van. Talán ezért is szeretem az irodalmat. Mert az az elvontság a lélekkel foglalkozik, annak szavakba öntésével és kifejezésével. Sok tartalmat csak a lelkünkkel láthatunk és nem az agyunkkal.

Mostanában azon járt az eszem, hogy mennyire nagy célom is volt, vagy még most is az, bár mostanában... nem nem mondhatom, hogy nincs időm ezzel, vagy a jövőmmel foglalkozni, mert van, csak a múltam köt le, amit végre belátok és változtatni fogok rajta sürgősen... szóval azon jár az eszem, hogy mekkora álom számomra, hogy külföldön telepedjek le, vagy ha nem is ott élni le az életem, de minél több helyre eljutni, minél több kultúrát megismerni és minél több dolgot látni és átélni. Csak most jutott eszembe, hogy talán, ha a nyelvvel nem is lesz gondom.. mégis a magyar az egyik legszebb, legválasztékosabb, legtöbb szinonimát tartalmazó, legönkifejezőbb nyelv az összes közül. És talán azért vannak ilyen mély érzéseim és mélyebb gondolataim, mert egészen jól el lehet őket mesélni, vagy meg lehet őket beszélni ezen a nyelven. Hallottam egy lányról, aki kiköltözött Angliába és hiába érti és beszéli a nyelvet már folyékonyan, egyszerűen teljesen másképp gondolkoznak, és nem tudja megérteni őket. Nem szeret ott ismerkedni és annyit társaságban lenni, mert nem hasonlítanak a gondolataik a magyarokéhoz. Vajon milyen lenne, ha csak egy szavunk lenne a szerelemre és a szeretlekre? Én meg tudom különböztetni és éreztetni tudom a másik féllel, hogy melyiket érzem a kettő közül. De nekik ez menne?
Ezzel kapcsolatban annyi kérdés merült fel bennem, hogy már azon gondolkozom utánanézek és keresgélek a neten, hátha van néhány tanulmány ezzel kapcsolatban. Ha nincs elég szó, nincs elég gondolat és akkor érzés sem? Így működik? Mindenesetre ez azért képes lenne visszatartani a külföldi élettől. A magyar nyelvet imádom. És talán ez az egyetlen.

Már megint mennünk kell szombaton. Annyira rövidnek tűnt ez a szünet, és most, hogy újra belecsöppentünk ebbe az egészbe, és ráadásul még szombaton is menni kell, teljesen bele vagyok betegedve. Alapjában véve, ha nem kéne szombaton felkelnem, akkor is sírnék még a szünet után, de így, hogy tudom, hogy még szombaton is menni kell, már most, a tudattól is olyan fáradt vagyok, hogy leragad a szemem.

Téli szünetet szeretnék, egy bögre forró kakaót, havat, forró csókokat a fagyban, ajándékozni és szeretni. Igen, ezt mindet egyszerre.