A középiskola bár nálam már tavaly ugye kezdetét vette, mivel nyelvi előkészítős voltam, így egy évet szinte lehúztam mindennemű megerőltető tantárgy nélkül és csak az angolra koncentráltam. Ebben az évben pedig véget ért ez az ajándék és megint ugyanazokat a tantárgyakat tanulom, amiket ezidáig úgy elkerültem messzire, mint kecske a kést. Azonban ami meglepett, hogy megláttam a lényeget. Bár még csak egy hét telt el, mégis úgy érzem, hogy végre nem arról szól ez az egész, hogy kínozzanak és minél kevesebb szabadidőm legyen arra, ami igazán érdekel, hanem arról, hogy a világról egy összetett, összefüggő, szinte teljes képet kapjak a mai világ tudásának megfelelően. És látom az összefüggést a tantárgyak között, így még a legelviselhetetlenebb dolog is némileg érdekes számomra az által, hogy köze van ahhoz, ami viszont érdekel. Próbálok nyitott lenni és mindent ugyanolyan nyitottsággal és új, tiszta lappal befogadni. És persze bízom abban, hogy néhány tantárgyat talán azért nem szerettem (hm milyen szép és ízléses kifejezés arra, amit valójában éreztem), mert a tanáraim azok voltak akik. Már most látom a különbséget, és legszívesebben visszamennék az általános iskolámba és a tanárok fejéhez vágnám, hogy: rosszul csináljátok!De tudjátok mit? Nem érdekel. Már nem. A múltamnak az általános iskolához kötődő részét teljes mértékben lezártam és semmi kedvem visszanézni.
Mostanában úgy érzem, hogy a barátok elhanyagolódtak az életemben. Nincs kifejezett oka, semmi összeveszés vagy bármi, de minden időt a párommal töltök, a kapcsolatunk ép és szilárd, de közben minden mást elrág az idő, amit eddig felépítettem magam körül. Pontosan tudom, hogy mit kéne másképp tennem, és tudom, hogy kevesebb időt kéne vele töltenem, de képtelen vagyok kilépni ebből a komfortzónából, amibe most bekerültem, ahol minden szép és jó, és szembenézni azzal, hogy elfordultak tőlem azok, akik eddig a legtöbbet jelentették. Na jó, azért az elfordulás az kicsit túlzás, de mindenki talált magának helyettem valakit, akivel ugyanolyan jól érzi magát és ha nem vagyok hát nem vagyok, így is megy minden tovább. Ez nem csak azért rossz, mert ha esetleg bármiért véget érne a kapcsolatom olyan egyedül maradnék, mint a kisujjam, hanem azért is, mert sokaknak fogalmuk sincs az életemről, nekem sincs fogalmam az övékről, nem osztjuk meg egymással az érzéseket, és így én magam sem gondolom át azokat a dolgokat, amik esetleg megviselnek, nem élem meg se a boldog se a szomorú pillanatokat és csak vagyok mint egy bábu, aki mosolyog össze-vissza, teszi amit tenni kell és él. Nem mintha nem lennék tényleg boldog, de annyira nehéz ügy fenntartani egy kapcsolatot is és ápolni egy barátságot. Mindkettő teljes figyelmet kíván és szinte lehetetlen megtalálni az egyensúlyt.
Nem is értem, hogy manapság a 12, 13 éves lányok hogyan képesek egy kapcsolatban élni. Vagy én vagyok későn érő típus? Persze, én mindig magam hibáztatom először, de most azért érzem, hogy a hiba talán világgal és a világ fejlődésének tempójával van, a túl korán felnőni akaró gyerekekkel, a túl magas elvárásokkal, amiért azt érzik fel kell nőniük és azzal hogy minden gyorsul és gyorsul. Persze, most ezt hiába próbálnánk átadni a következő generációnak, hogy hová sietnek. Nem így működik. Világos. Csak ijesztő belegondolni, hogy milyen lesz majd az én gyerekeimnek felnőni, az unokáimnak, már ha megéljük még azt az időt. Néha nem merek belegondolni az életembe, ami rám vár, mert félek, hogy megfutamodnék. Álmok és vágyak mindig voltak és lesznek, de nem gondolom át az akadályokat. Majd szembenézek velük, ha már előttem állnak. Elég aggódni a holnap és a ma miatt. Ráadásul ha mindig a jövő miatt aggódik az ember, sosem élvezheti igazán azt a pillanatot ami éppen van és sosem engedi meg magának a boldogság érzését.
Agymenés part 1. És még hány ilyet fogok kivetni magamból, ha így haladok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése