Annyira elnyomottnak érzem magam a családomban, valami fojtogató érzéssel társul ez az egész dolog, ami mindig kiprésel a könnycsatornáimból egy-egy csepp érzelmet. Nem engedem magamnak, hogy sírjak, elvégre nagy lány vagyok már, mindent túl lehet élni, semmi sem a világ vége. Csak nevetségesnek érzem magam, hogy képtelen vagyok azt bebizonyítani, hogy nem vagyok már az az ember, akinek mindent el kell és meg kell magyarázni. Egyszerűen egyszer elmondják, megértem, vagy ha nem értem, akkor elfogadom. Mindig én tudok meg utoljára mindent, és akkor sem szándékosan, csak másodkézből, egy-egy beszélgetésfoszlányból, vagy véletlenül elejtett megjegyzésből. Tisztelem, hogy meglátták az érzékeny lelki világom évekkel ez előtt, de maguk is beláthatnák, hogy ez az idő elmúlt. Vagy ha nem is múlt el, próbálom leküzdeni magamban, de ha így viselkednek, akkor ez sohasem fog megtörténni. Annyira tökéletesnek kell lennie mindennek, annyira tökéletesnek kell lennem, mindent helyesen tenni, mindent jól meglátni, mások hibáiból tanulni, tanulni mindenből és mindent, tudni és megoldani, teljesíteni mindent amit mondanak, hogy képtelen vagyok rá. Annyira nyomorultul tökéletesnek kell lennie mindennek, hogy ezért olyan elcseszett az egész. Vajon én is örököltem ezt a tökéletesség elérhetetlenségének hajszolása életmódot? És az én életemre is ki fog hatni, miután elköltözöm és járom a magam útját? Én is rá fogom erőltetni a gyerekemre ezt a szűk látásmódot, amit most megkövetelnek tőlem?
Néha úgy kívánok egy kulcsot az ajtóm zárjába, egy kis teret magamnak, magánszférát, magánéletet, anélkül, hogy ne legyen lelkifurdalásom azért, amiért őket kizárom és a túloldalon hagyom. Mégis, el akarok szigetelődni ettől az egésztől, ettől a bezártságtól, kijelölt úttól, szabálytól, és meg akarom tanulni magam, hogy mit tegyek, és eldönteni, hogy mit hogy tennék az életben, mérlegelni, és végigjárni azt, amit választottam. Miért nem vagyok már 19?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése