who i am

Megrekedtem. Úgy érzem mintha megállt volna az életem. Persze visszagondolva egyáltalán nem így van, eddigi életem legnagyobb élményeiben volt és van részem, de valahogy a lelkem és a belsőm nem halad ezzel a tempóval, megálltam és várok.
Az utóbbi napok azzal teltek hogy nosztalgiáztam vagy romantikáztam, ezt így felváltva. Az igazság az, hogy akkora kontraszt van a kettő között, hogy mellbe vág. Komolyan felnövünk? Tényleg? Ne már.
Pedig most is a tükörbe nézek, és egy tizenhat éves nő néz rám vissza. Aki levágatta az annyira divatos hosszú vörös haját vállig érőre, nőiesen és komolyabban öltözködik. Ha szembetalálkoznék magammal többet is kinéznék magamból tizenhatnál. Odabent meg megállt az idő.
Érezted már biztos hogy körülvesz a változás és hogy néha túl sok. Én folyton ezzel küzdök. Magammal, hogy változtassak mindennemű negatív gondolatomon és érzésemen ezzel kapcsolatban. Hogy bebizonyítsam magamnak, hogy nem jár minden változás fájdalommal, hogy igenis élhetünk a jelennek és lehetünk boldogok azzal amik épp vagyunk és amink van. Mégis olyan nehéz. Vagy magamnak nehezítem meg, már nem is tudom.
Minden esetre össze kéne szednem magam. Új célokat kitűzni magam elé, hogy tudjam hová tartok. Keresni egy utat amit végig akarok járni. Keresni a fejlődés lehetőségeit, és boldognak lenni, mert most igazán az lehetnék mert mindenem megvan.

Tizenhat vagyok. Mégis görcsösen ragaszkodom a naplómhoz, az emlékeimhez, a hatodik osztályban elkezdett blogomhoz, a barátaimhoz -azokhoz is, akik meg sem érdemlik, mert egyáltalán nem foglalkoznak velem-, helyekhez, a réthez amit ennek az egész kiközösítettségnek és depressziónak az elején találtunk, emberekhez, akik már nem jönnek vissza, és helyekhez, ahová már sosem mehetek vissza. És nem tudok tovább lépni. És ragaszkodom a régi énemhez, az emberek régi énjéhez, a gyerekkorunkhoz, és eközben művelek olyan dolgokat, amikkel ki akarok törni ebből. Keresem magam, hogy ki vagyok, hogy mit akarok és ez annyira tipikus. Csak túl akarok lenni ezen. Szeretném másképp látni a dolgokat, felhőtlenül boldognak, vagy mérhetetlenül szomorúnak érezni magam. Szeretnék sírni, szeretnék sírva kacagni, szeretnék olyan napokat mint régen, olyan érzelmekkel teli gubancokat a szívembe, mint amiket megéltem úgy egy éve. Ne ilyen egyformaságot. Minden annyira ellaposodott bennem, hogy rosszul esik. Miért nem lehetek egyszerű? Miért nehezítem meg magamnak...