trying to find what is wrong with me

Nem mintha nem lenne időm blogot írni, igazából szinte egész nap csak ülök a seggemen és bámulok ki a fejemből. Csak nem tudom mit mondhatnék.
Egy ideje valamiféle letargia ül rajtam, még az okát sem tudom, egyszerűen csak azt érzem, hogy valami nincsen rendben. Lelkileg valami éppen eléggé megvisel, de fogalmam sincs hogy mi az. Elég nevetségesen hangzik igaz? Mármint, ha nagyon rosszakaróm szeretnél lenni, kedves olvasóm, akkor azt gondolhatnád, hogy 'ó, ennek a lánynak semmi sem jó és folyton csak sajnáltatni tudja magát. Azt sem tudja mi baja, de már megint panaszkodik.'. Persze, erről is lehetne szó. Lehet, hogy ezért nem írtam olyan sokáig blogot. Elvégre a semmiről, és a semmiről szóló fájdalomról igencsak szegényes bejegyzések születnének. Aztán most tudod mit? Úgy döntöttem, hogy azt panaszkodok ide amit csak akarok.
Nem kell megijedni, a kétes és érzelgős részeket már megosztottam a saját kis kézzel írott naplómmal. Vagyis, tulajdonképpen végső elkeseredésemben fordultam ahhoz a naplómhoz, igazából elég régen írtam bele, de úgy gondoltam, hogy talán ha kiírom magamból, már ha ki ugye nem beszélhetem, talán rájövök, hogy miért ül rajtam a depresszió, és sikerül megoldást találnom. Sikertelen próbálkozás volt. Másfél órát körmöltem és gondolkoztam, lejegyeztem az érzéseim, megmagyaráztam a dolgokat, felvetettem emlékeket, de csak még több kérdőjel merült fel bennem. Az utóbbi időben már nem csak szomorú de ideges, zárkózott és dühös is lettem. És ezt talán nem a megfelelő embereken töltöttem ki. Már ha van erre megfelelő ember...

Mindenesetre igen, valószínűleg elég sok embert megbántottam az utóbbi időben a környezetemben, pedig egyáltalán nem volt szándékos. És az, hogy fogalmam sincs miért vagyok ilyen, és hogy nem tudom mi segítene, igazán kétségbe ejt.
Valami rossz szellemek szálltak meg. Vagy nem tudom mire fogni. Aztán elkaptam tegnap valami vírust is, bár erősen azon gondolkozom, hogy valahol azt olvastam V könyvei között, hogy a lelki dolgok, ha nem orvosolják időben, aztán a testre is kihathatnak. Elég furcsa helyzet mi? És talán magamat teszem tönkre éppen, ezt sem tudom. Még egy dolog van, amiben bízom, hogy vasárnap találkozom V-vel, kicsit visszatérek a régi környezetembe, talán picit lenyugszom, és hátha a vele való beszélgetéseim során kiszakad belőlem, hogy mi is bánt. Hogy hátha tud rajtam segíteni.

Más dolog, hogy a mérhetetlen tehetetlenségemben tovább folytattam a kis regényem/novellám/történetem, amit nemrég kezdtem el, és kutatgattam a neten. Végül rátaláltam a húszas évekre, és egyszerűen annyira beleszerettem, hogy felkutattam régi Charlestont táncoló fiatalokról szóló videókat, meg swinget, meg az akkori divatot, Coco Channel és minden. Borzasztóan megfogott.
A másik pedig, hogy kezdem megutálni ezeket a nagyon menő közösségi portálokat. Tele van az üzenőfalam mindenféle baromsággal, legtöbb már akkor felhúzza az agyam, ha reggel felpillantok az oldalra, és máris bal lábbal kelek. Aztán most rátaláltam az instagram-ra. Egészen beleszerettem. tegnap este töltöttem le a telefonomra, és ma egész nap azzal voltam elfoglalva. Nincs fent annyi ismerősöm, sőt szinte senki, angol, és sokkal személyesebb. Már csak azért is, mert ott nem postok vannak, hanem képeket oszthatsz meg. Gondolj bele, vagy egy csodás helyen. Vagy csak van egy igazán különleges pillanat, amikor meglátsz néhány tárgyat egymás mellett úgy, hogy úgy érezd ezt meg kell örökítened. Aztán miután ez megvan a telefonodban, csak feltöltöd erre a portálra, és ott olyan effekteket adhatsz hozzá, hogy olyan mintha profi csinálta volna. Persze, tisztában vagyok vele, hogy attól még, hogy ilyenem van, nem leszek profi, de eltölt némi sikerélménnyel, hogy ilyenekre képes vagyok. Aztán ha feltöltötted a megszerkesztett képedet, mindenki kommentálhat alá, vagy likeolhatja, követhetsz másokat is, követhetnek téged is. És még ha eddig nem is tűnik nagy számnak, vagy úgy érzed felesleges, nekem már csak abba is jó belegondolni, hogy olyan ez mint egy fotóalbum. Emlékekről, pillanatokról, és igazán profi képekkel. Szerintem sokkal jobb érzés képeket visszanézni, mint postokat. Na mindegy, szóval most ennek vagyok a szerelmese, meg persze a twenties :)
Ezek kicsit lenyugtatnak, ha már mindenképp falnak akarok menni.

A kép saját.