Feel what?

Annyi minden történt a múlt hónapban, hogy nehéz is összefoglalni. Az első hétben megvalósítottam az álmom, kint voltam Londonban, aztán Párizst is megnéztem a barátaimmal. Befejeztem a gimi első osztályát, aztán hónap utolsó hetében pedig elköltöztünk. Nekem ez még egy egész évre is sok lenne, de egy hónapba zsúfolva? Őszintén? Fel sem fogtam. Vagy legalábbis valami kis része az agyamnak pontosan tudta mi történik, de igazából érzelmekkel átélni képtelen voltam az egészet. Hiába kezdtünk el dobozolni, hiába lőttem el négy guriga ragasztószalagot, és hiába láttam üresen a szekrényem és a polcaim, egyszerűen nem tudatosult bennem, hogy most akkor innen elmegyek, és nem jövök vissza. Vége van. Falun fogok élni. Nincs város, nincs minden közel, nincsenek idegesítő emberek, de legjobb barátok sem a közelben. Nincsenek egy fallal elválasztott idegesítő szomszédok, de nincs is az a nyüzsgés amit valamiért annyira imádok. És a fűzfa sem. Meg a játszótér. És persze nem lesz olyan jó hideg nyáron, mert az ablakot nem fogják fák takarni, és nem az első emeleten fogunk lakni, ahol mindig árnyék van és sötét. De persze hogy is foghattam volna ezt fel. Annyi minden zajlott e mellett is, hogy igazából ezt csak műveltem mellette, mint valami alapműveletet, papírba csomagoltam egy-egy apróságot minden este, és ha betelt egy doboz, ráírtam, hogy "Szimi, törékeny!". Aztán mikor már egész nap ezt csináltam az utolsó három napban, akkor azért nem esett jól. Hogy dolgozok, és annyi minden van még hátra, és pontosan tudom, hogy még holnap is meg az után is ezt fogom csinálni, és nem fogok találkozni a barátaimmal ki tudja meddig. Mert ezt nem csak most be, de majd ki is kell pakolnom.
Nehéz a költözés. Nem csak fizikailag, bár úgy sem semmi, de érzelmileg is, meg agyilag is figyelni mindenre, és jelen lenni, még ha már hulla vagy akkor is.
Először nem tartottam valami jó ötletnek, hogy a párom az utolsó éjszakát ott nálunk töltse nálunk. Szerintem ő is úgy gondolta, hogy sokkal több időt tudunk majd egymással tölteni, de hát az utolsó nap otthon természetesen a legnehezebb volt. Reggel tíztől este nyolcig pakoltunk folyamatosan, ez anya már alapból is labilis idegállapotát sikeresen a földbe döngölte, és egy rosszul elejtett tekintet után is megbántva érezte magát, ami persze rajtam csattant. És hát valljuk be nekem sem volt egyszerű egy felfázással egybekötött egész napos pakolászás hulla fáradtan merthogy már nem az nap kezdtük az egészet. És akkor ott volt mellettem a mindig higgadt és nyugodt párom, aki próbál mindent úgy csinálni ahogy a nagyfőnök megmondja, de már alig várja, hogy legalább egy percre kettesben maradjunk és egy vadul elejtett csókot nyomjon az ajkaimra valamilyen ajtó vagy dobozok mögött.
Egy szóval ha ő nem lett volna ott, valószínűleg eléggé kifordultam volna magamból, vagy épp befordultam volna magamba, ahogy másnap meg is történt, de hála neki azért viszonylag hamar sikerült ezen a sokkon túllépnem.
Olyan helyre költözni, amiről azt sem tudod hol van igazából és hogy néz ki, nem egyszerű. Én meg amúgy is jobban szívemre veszek dolgokat, mint egy átlagos ember. És amikor az első kör bútorral elindultunk, akkor uralkodott el rajtam az az érzés, hogy nem akarok elmenni azt sem tudom hová, hanem otthon akarok maradni, bebújni az ágyamba és átaludni ezt az egész marhaságot ahogy van. Őszintén? Első ránézésre ahogy megláttam a házat csak az jutott eszembe hogy kizárt hogy én ebben valaha is élni fogok és otthonomnak nevezem. Képtelen voltam megszólalni, olyan érzés telepedett rám, szinte egész délután ez után, mint amikor még a nevelőapám jött hozzánk, és gyűlöltem az egész helyzetet, tomboltam belül, de nem akartam anyát bántani, így előtte sosem mutattam ezt a fájdalmat. Most sem akartam, azért inkább nem beszéltem. Valószínűleg már az első szavaknál a könnyek is kiszabadultak volna a kalitkámból, úgyhogy jobbnak láttam így.
Mikor visszaértünk a lakásba, láttam az üres szobákat, fáradt voltam és üres, ahogy a lakás. Eszembe jutott, hogy most már nem lesz olyan, hogy menekülés a szomorúság elől. Most már nem ugorhatok le a rétemre, nem szaladhatok V-hez szinte a szomszédba a térdig érő hóban, nincsenek lépcsőházas melegedős beszélgetések a negyediken a sötétben. Vége van.
Annyira elkeseredtem. Ráadásul még az eső is esett. És tudtam hogy ha végre minden cuccot áthozunk és "hazaérünk", akkor sem feküdhetek le, mert nagyjából rendet kell rakni, meg... meg kéne találni az ágyam.
Szóval végül bementünk egy szobába a párommal, és eltört a mécses kicsit... Na jó, eléggé elkámpicsorodtam ott, és még a lakásban is kiszökött néhány buta könnycsepp a gondolataim meg a látvány hatására, de Ő megnyugtatott. Valahogy. Aztán ketten csináltuk meg a szobám, nagyjából. Velem töltötte itt az első éjszakát, aztán másnap ment haza. Olyan érzésem volt amíg itt volt, mintha most összeköltöztünk volna. Ahogy elment olyan üres lett az egész, mint ahogy először megláttam. Pedig már bent voltak a bútoraim.
Aztán csináltam egy montázst a falra képekből, apróságokat helyeztem el, szinte az egész napot a szobámban töltöttem. Megszerettem a hatalmas ablakom, és a kilátást, még ha elég bizarr is, mert egy temetőre néz. De a csend furcsa. És a nyugalom. Meg, hogy egyedül vagyok. Én, meg Andornak. És igazából már sosem lehetek egyedül, mert a nevelőapám  mindig itt fog dolgozni a házban. Nos ennyi.