never let you go

Fogom a szövegkiemelőm -citromsárga és narancs színű- kitépek egy kockás lapot a szamárfüles füzetemből, és minden kis négyzetet egyenként kiszínezek. Az egyik ilyen lesz, a másik meg olyan. Mint egy nagy sakktábla.

Úgy érzem Párizsban hagytam a szívem egyik felét, a másikat pedig London esős utcáin felejthettem talán valahol. Ma csak végigültem az összes órám, egyikre sem tudtam koncentrálni, csak azt éreztem hogy honvágyam van, vissza vágyom azokra a helyekre, abba a légkörbe, a hangulatba, minden különleges kis szegletébe annak a két helynek, ahová minden álmom volt eljutni. Minden egyes pillanata, a rettenetesen hosszú buszútjával és mérhetetlen mennyiségű sétájával, a rengeteg múzeumlátogatással, a hideggel és az esővel együtt imádtam. Ezek ellenére is. Minden pillanata olyan volt nekem, mint egy megújító energiatöltet, amit talán sosem tapasztalhatok meg többé.
Képtelen vagyok visszatérni ebbe a kalitkába. Egyszerűen hiába nézek ki az ablakomon, figyelem az ismerős arcokat és helyeket az utcákon, hiába ölelem meg a szeretteimet, egyszerűen gyűlölök itt lenni. Annyi csodálatos dolog van odakint, annyi minden vesz körül amikről az itt élőknek fogalmuk sincs. Annyi lehetőség var és annyi de annyi természeti csoda. Hallani az embereket egy számodra teljesen ismeretlen nyelven beszélni, megkóstolni olyan ételeket, amikkel itthon soha sem találkozol, látni olyan építményeket amiket eddig még csak filmekben vagy az interneten láttál. Vagy eleve egyszerűen csak menni a busszal és csodálni a tájakat amik mellett elhaladsz, hallgatni a kedvenc számaidat amik a fülhallgatódból szólnak és teljesen kikapcsolódni, elzárni magad a múltadtól és a jelennek élni annak tükrében, hogy most talán minden megváltozik. Én ezt átélhettem. És ahogy ma ott ültem spanyolon, és kiderült hogy hármas leszek annak ellenére, hogy azt mondta javíthatok ezzel az év végi vizsgával, ami dicséretes ötösre és négyesre sikerült, és megtudtam, hogy holnap témazáró abból az anyagból, amit múlt héten vettek, egyszerűen nem érdekelt. Annyira visszavágyom, hogy nem is bánom hogy a lelkemben még nem tértem haza. Borzasztóan le tudják húzni ezek az unalmas hétköznapi cselekvések az ember energiáját, pedig annyira különlegesek vagyunk. Mindannyian annyira mások. Egyre teremtettünk mégis mindannyiunknak más a dolgunk.
Tudod mit csináltam abban a kilenc napban, ami neked csak átlagos kilenc nap volt? Megéltem az álmom. Járkáltam az álmomban és tapasztaltam. És most hazatérve olyan mintha tényleg csak álmodtam volna. És mintha még mindig álmodnék, de semmi kedvem felébredni.
Ahogy rajzolgatok a lapra, néha mondom a házit, amit meg sem írtam, csak firkálok össze-vissza, a gondolataim csaponganak két távoli országról, amiket lehet, hogy sohasem látok többé. És eldöntöm magamban, hogy vissza fogok menni. Ott kell lennem még egyszer. Hosszabb időre. Úgy jöttem onnan haza, hogy nemhogy honvágyam nem volt, de szinte senki sem hiányzott. Olyan volt, mint élni egy olyan életet, amit csak most kezdtél el, egyenrangú félként kezelnek ott, nincsenek ismerős arcok, akik szerepeltek a múltadban, és hagytak ott valamilyen fekete nyomot. Most az egész lap tiszta volt.
És megfordítom a papírt, néhány sárgás kocka filctoll lenyomata átüt a papíron. Nem fehér. Nem tiszta. Itthon már sosem lesz ugyanolyan. Itt már lettem valaki. Valaki olyan aki nem én vagyok.
Félek ráébredni a tudatra, hogy vége van, hogy már nincs ez az egész utazás előttem, és vár egy hosszú nyár, amiben van némi boldogító tényező, de olyan, mint az utazás témakör, még csak meg sem fordul benne. Pedig erre vágyom. Menni, menni és annyi helyre eljutni amennyibe csak lehetséges. Látni és megélni. Önmagam lenni, megélni a szabadságot, érezni a szelet. Ez az út csak megerősített abban, hogy nekem nem itt van a helyem. Az én életem máshová lett megírva. És én oda fogok menni.