when you go to another town and life, just throw away the past, do not worry about anything and feel alive and free.

Furcsa dolgok vesznek körül mostanában. Nem mint anyagiak, hanem érzelmek, felismerések, tapasztalások amiket megélek és tanulok belőlük. Furcsa időszakát élem az életemnek, tanulok a tanulásaimból és még a pesszimista napjaimon is a múlthoz képest pozitív vagyok. Néha visszagondolok, hogy amikor szingli voltam milyen voltam. Valahogy nekem sosem volt életebe vágó, hogy legyen egy férfi mellettem, akit társnak nevezhetek, nem volt kedvem mutogatni, dicsekedni vele, nem akartam vele népszerűbbnek érezni magam, és semmi szükségét nem láttam. Jó, persze azért vágyálmaim voltak, álmodozásoknak sem voltam híján, de nem csak egy társról álmodtam, hanem egy bizonyos fiúról. Akivel kapcsolatban viszont be kell látnom, hogy jobb hogy nem alakult úgy minden, ahogy annyira akartam, hogy alakuljon. Sosem éreztem problémának, még akkor sem, amikor már mindenki úgy kezelt, hogy örökre magányos maradok, hogy nem vagyok kapcsolatban. Őszintén jól éreztem magam szinglin. Bennem volt az a bármit megtehetek amit csak akarok érzés, és szabad voltam, meg ábrándozó. Olyankor az ember magát tölti fel, több időt szán a lelkére, saját magára és az életére. Én néha már görcsösen műveltem az effajta dolgokat, de boldoggá tett. Annyit alakult a személyiségem a tapasztalásaim alapján. Legyen az jó vagy rossz.
Amikor az ember hirtelen hosszú idő után belekerül egy kapcsolatba, vagy legalábbis bennem az játszódott le, hogy nem akarom elveszíteni a szabadságom. Hogy képtelen vagyok arra, hogy birtokoljon valaki. Én magam vagyok és azt csinálok amit én akarok. És kész mázli, hogy kifogtam egy olyan embert, aki mellett szabadnak érzem magam, mégis hozzá tartozom. Valahogy pont meg van az egyensúly.
Nem tudom miért jutott eszembe a régi énem. Csak észrevettem magamon, hogy ez a kapcsolat mennyire megváltoztatott. Most nem csak magamra kell figyelnem, nem csak magamat kell boldoggá tennem, hanem a társam is. És azzal, hogy a kapcsolatunkat sínen tartsuk, egyszerűen kitölti az összes időm. Ez foglalja le az agyam, az érzelmeim, a hétköznapjaim, ezen gondolkozom reggel és este, és azon a bizonyos személyen jár az eszem úgy ébren mint álmomban. Néha eszembe jut, hogy ha hirtelen vége lenne valahogy megtorpannék. Elég kérdőjeles, hogy vissza tudnék e térni ahhoz az énemhez, aki szingliként boldog volt. Annyira függ a boldogságom tőle, hogy megijedek. Biztos hogy jó ez? Mármint. Van az a mondás, hogy nem szabad hagyni, hogy valaki a mindened legyen, mert ha elveszíted nem marad semmid. De őszintén. Mindenért csak félig oda lenni, mindent csak ímmel-ámmal kedvelni, mindent semlegesen érezni megéri? Mert én ilyen voltam. És kezdek beleesni a dolgok mélyébe. És ezek a gondolatok futnak végig az agyamban. Miért ne lehetnék őrülten vidám, vagy borzasztóan szomorú? Miért ne lehetnék olyan ember, aki mindent igazán megél, és pozitívan fogja fel a fájdalmat is, mert legalább érez? Miért kell félnünk attól, hogy igazán szeressünk? Tényleg nem éri meg?
El fogok utazni kilenc napra, látom Londont és Párizst, és kicsit önmagam leszek. Mint régen. Szeretném ledobni magamról a múltat, mint valami télikabátot, és itt hagyni. Ott pedig csak élvezni mindent. Hogy süt a nap, hogy eljutottam ezekre a helyekre, és hogy szabad vagyok. Borzasztóan vágyom erre az útra. Olyan régi álmom volt. Most pedig, hogy már csak négy nap választ el tőle, szinte megijedek, hogy istenem, megtörténik. Sikerül. Megyek. Oda megyek, amiről annyit álmodtam! Bízom abban, hogy ezzel kicsit újra önmagam leszek. Hogy visszaadja egy részem. Mert én külfölddel kapcsolatban megszállott vagyok. Ha felnövök, be akarok járni rengeteg helyet, megismerni számos kultúrát, megkóstolni ezernyi ízt, és végül letelepedni valahol. Érezni akarom hogy szabad vagyok és nem egy Egernek nevezett kalitkában élek. Már két éve nem voltam nyaralni.
Néhány dolog, ember borzasztóan fog hiányozni, de erre szükségem van. És ha visszajövök, valószínűleg feltöltődöm, és újra tele leszek energiával és életkedvvel mint egykor. És adni tudok.

Megtanultam a hálát. Hálát tudok adni mindazért, amin keresztülmentem és azért az útért amit most járhatok. Érzem magamban az igazi köszönetet mind az felé ami eddig történt velem, és amikből azzá válhattam aki most vagyok. A testemmel még mindig nem vagyok elégedett, de megtanultam túllépni ezen. Ez csak egy hely, amiben megérezhetem az érzelmeket, átélhetem az érintéseket, a testi dolgokat, amiből nagyjából megítélhetnek, de ami igazán érdekel magamban, hogy mi van belül. És most a napokban annyi mindenből kaptam ízelítőt, hogy úgy érzem annyi minden vár még rám. Annyit szeretnék mindenből magamba gyűjteni, amennyit csak lehet. Életformákat, teóriákat, megszállottságot, életfelfogást, érzelmet és mindent. Kicsit tanulni akarok. Ez által közelebb kerülni magamhoz. És ennek az elindítója miért is ne lehetne például Párizs? Vagy az, hogy megvalósul egy álmom? Miért ne lehetne ez az a nagy nyár, amiről álmodtam?
Mindennek adni kell lehetőséget. Néha túl kell lépni nyuszi önmagunkon és kockáztatni. Bár végül is azzal kockáztatsz a legnagyobbat, ha nem csinálsz semmit. Csináld amire úgy érzed szükséged van és boldog leszel tőle. Légy azzal akivel akarsz, csináld azt mit akarsz és légy az aki akarsz. Minden rajtad múlik és azon hogy mersz vagy sem.