Madárhangtól üres a távol

Most, hogy kaptam két nap szabadságot betegség miatt, még több időm van agyalni. Mióta megtörtént az a kirándulás L-el, egész másképp vagyok érzelmileg. Azt veszem észre magamon, hogy hoppá, már nem is Á-n jár az eszem, hanem valaki egészen máson.

Egészen máson.!!

Mikor szombaton V itt aludt, egy csomót beszélgettünk vele is. Régen volt olyan mély dolgokat érintő témánk, hogy elsírtam magam, de most megint érintettük a dolgokat. Szeretek neki megnyílni, mert olyan dolgokat mondok ki, amikre eddig nem is gondoltam, vagy nem tudtam magamról. Mikor vele beszélek, valami egészen más síkba, térbe, dimenzióba, helyre kerülök, és olyan dolgok is képesek kibújni a páncéljukból, amiket még saját magamnak is nehezen vallok be. Mindig tanulok valamit ezekből. És szerintem ezért is lettünk ilyen jó barátnők, mert mindketten képesek vagyunk megnyitni a másikat. De valami egészen elképesztő módon.

Most képzeld el, hogy a világ összes embere egyetlen légüres fehér térben ül végeláthatatlan sorokban székeken. Senki sem szól senkihez, senki sem csinál semmit, nem esznek, nem isznak, nem mozognak, csak ülnek. És gondolkoznak. Mindegyiküknek van egy saját külön kis világa, amiről a többiek közül talán senki sem tudhat.
Nos mi van, ha ezek azok a dimenziók, amiket a tudósok próbálnak felderíteni? Hogy mindössze az emberek gondolatai mindazok a világok, amelyeket eddig feltárulatlannak hittünk. Mi lenne ha rájönnénk, hogy a mi kis világunk is csak egy apró gondolat azokban a sorokban ülő kis embertől, akik a légüres térben csak gondolkoznak. És nekünk is van egy apró világunk... Mekkora lehet valójában a világ?
Vajon képesek lennénk arra, hogy megérezzük, vagy szerepeljünk egymás világában? Mert minden, amiben az ember hisz, vagy csak egy pillanatra is komolyan elgondolkozik a dologról, valahol, talán egy másik dimenzióban, de megvalósul. Minden kis álmod, szerelmed, reményed, félelmed, valahol él. Ha máshol nem is, de a saját dimenziódban, az álmaidban, a gondolataidban, a fejedben.

Mikor erről beszélgettünk többször is kirázott a hideg mindkettőnket. Nekem valahogy félelmetes ebbe belegondolni, hogy mindenki különlegesnek érzi magát, pedig mindössze talán csak egy gondolat. Hogy te is csak egy gondolat vagy, egy a sok közül, múló és egyetlen. Hogy az ember fejében másodpercek alatt ezer dolog lepereghet, de minderre a valóságban egy élet is kevés...

Na mindegy. Nem ide akartam egyébként kilyukadni. :) Csak gondoltam leírom mert nekem érdekes. Én hiszek abban, hogy mindennek oka van. Hogy Á is csak egy eszköz volt az életemben, hogy tanulhassak. Hogy megtanuljam a türelmet, a várakozást és az elutasítást. Amikre eddig nem voltam képes. Én hiszek abban, hogy ha az ember meghal, akkor tökéletesen hal meg. Mármint akkor, ha természetesen hal meg, nem elüti egy autó vagy hasonló. Akkor valahogy szellem lesz, mindaddig, amíg ő sem válik tökéletessé. Hogy az egész életünk tanulás és tanítás. Hogy valakinek akkor kell elmennie, ha már megszűnt az oka hogy maradjon. Valami ilyesmiben hiszek azt hiszem. Bár ez elég szubjektív vélemény, mindenki gondolhat amit szeretne, én csak megosztottam veletek a gondolataim egy kis darabját.

De visszatérve az érzelmekre. Szükségem volt arra a kirándulásra, jobban is mint gondoltam. Az, hogy végre igazán ki tudtam adni magamból a dolgot, rengeteget segített. Mintha már csak az láncolta volna hozzám, hogy nem voltam képes kellően elmondani és megmutatni mit éltem át. Ahogy mentem fel a hegyen küszködtem, és fáradtam, és minden egyes magasabbra tett lépéssel több érzelem jött ki belőlem, egészen addig, amíg nem maradt semmi.

Semmi.

Ki tudja mióta nem éreztem már semmit, csak dühös voltam. Még csak nem is rá, hanem a helyzetre meg a múltra. És ezért agyaltam rajta. Ezért nem voltam képes elfelejteni. És most, hogy végre kiadtam magamból a dühöt, semmi sem maradt. Egyszerű légüres tér, ami várja hogy valaki betöltse. Se vágyakozás, se pillangók, se düh. Semmi. Csak légüres tér.