Look up!

Jöttem hazafelé, január hetedikén tizennégy óra ötvenöt perckor, az anyámmal a sarkamban, mellette az apró kutyámmal. A szél lassan fújdogált, a nap fényben fürdette az utcákat, szürreálisan tavaszias hangulat volt a tél közepén.  A gondolataim elkalandoztak, és eszembe juttatták azt a három férfit akik ha elém állnának jelen pillanatban köpni-nyelni nem tudnék. Elképzeltem, ahogy tompán elmosolyodnak, mindegyik a maga csibészes mosolyával, Á-n fekete nadrág lenne és a piros póló , talán beletúrna kicsit a hajába, csokoládé barna szemeit billentett fejjel rám emelné, majd megrázná fejét, két kezét zsebeibe rejtve tovább mosolyogna bele a szemembe, míg én le nem sütöm őket. G állna középen, kifejezéstelen arccal néha-néha rám pillantva, a kék farmerjében és a kék kockás ingében lenne, amiben akkor volt, mikor az ölében hazahozott. Szégyenlősen a cipőjére pillantana, aztán halkan összecsapná a tenyerét maga előtt, majd sóhajtva rám pillantana szürkéskék szemével, én pedig kuncognék halkan. I pedig mindkét lábán biztosan állva, egyenesen komoly arccal nézne, a szürke csíkos pulcsijában, amiben akkor volt, amikor először vettük észre egymást. Sármosan rám villantana egy félmosolyt, végigmérne a tekintetével, már-már úgy, hogy zavarban lennék, aztán hanyagul egyik lábáról a másikra állna, két kezét pedig összefonná a mellkasa előtt. Én meg csak állnék némán, hangtalanul és próbálnám feldolgozni mindazt, ami hirtelen előttem lenne. Azt a három embert, aki az elmúlt időszakban fejre állította a privát kis álomvilágom.
Elhessegettem a képet, és úgy éreztem legszívesebben megint csak lelépnék. És akkor beugrott. Már tudtam is hová megyek.
- Mikor jönnek a vendégek?
- Hat körül.
- Akkor én elmegyek sétálni.
- Egyedül?
- Nem. - De.
- Kivel?
- V-vel. - Magammal.
- Miért?
- Csak beszélgetünk. - Csak gondolkozom.
- Mikor mész?
- Nemsokára. - Most.
- Megbeszélted vele, vagy csak úgy mész?
- Megbeszéltem vele. - Csak úgy megyek.
- Nincs baj?
- Nincs. - Van.
- Jó.
- Jó. - Nem jó.
- Fel van hangosítva a telefonod?
- Fel. - Nincs.
- Akkor majd gyere. Szia.
- Szia.
Elindultam, nálam volt a Crescendo c. könyv, amit egész nap olvastam, és ami letargikus hangulatot teremtett bennem. Nálam volt a zenelejátszóm, rajta az összes kedvenc számommal, és a telefonom, ami csendesen lapult a táskám mélyén, az aksija pedig szinte teljesen lemerülve. Elindultam át a játszótéren, el a ház mellett, át az úton, fel a hegy felé. Magányos akartam lenni. Úgy akartam érezni, hogy egyedül vagyok. Hogy végre én dönthetem el mit csinálhatok és mit nem. Irányítani akartam azt a kevés időt, amíg egyedül vagyok. Nem voltam szomorú. Nem fájt. Nevetséges, de úgy éreztem, hogy megint csak egy séta képes megadni a válaszokat a kérdéseimre. És nem volt kétségem affelől merre kell mennem, hogy nyugalmat, egyedüllétet, és csendet találjak.

Temető.

Sosem mentem még arra egyedül. V-nek egyáltalán nem szóltam, hogy sétálni indultam, nem rosszakaratból, egyszerűen eszembe sem jutott. Annyira arra koncentráltam, hogy mindent és mindenkit kizárjak. Bíztam benne, hogy anya nem hívja fel, hogy mi van velem, hol vagyunk, miért nem veszem fel a lemerülőben lévő mobilom. Csak mentem az úton, és bár autók és emberek százai vettek körül, magányosnak éreztem magam. És a magányt most jó értelemben.
Végig mentem a nyugis utcán, fel a dombon, el a házak mellett. Szembe jött velem egy öreg bácsi, csak nézett rám, attól féltem megszólít, én pedig nem is bírtam volna válaszolni, a hangomat teljesen elhagytam. Csak a gondolataim voltak és én. És csak nézett, és elment. Megláttam Forgót, aki vakkantott vagy hármat, aztán csak nézett rám, én meg mosolyogtam. Felnéztem a kék égre, a nap aranysárgára festette a házak ablakát. Csak felfelé néztem. Megláttam az egyik templom csúcsát, azt amelyik az ugratós pálya mellett van, és eszembe jutott Á. De nem gondolkoztam el rajta.Elhessegettem a fejemből.
Elértem a temetőt. Néhány síron láttam pár friss virágot, éreztem a haldokló tavaszt, kicsit ironikus volt az egész. Lassan sétáltam. Még az is eszembe jutott, hogy leülök olvasni az egyik padra, de végül mégsem tettem. Néhány síron elolvastam egy-két nevet, és ismerősek voltak. Nem egyszer jártam már ott. Csak még sosem egyedül.
Már majdnem kiértem, amikor megláttam egy sírt. Elég új lehetett, púpozottan voltak rajta a koszorúk. elgondolkoztam, és eszembe jutott a májusi temetés. Kicsit elborzadtam, majd felnéztem a sírkőre. Egy kéz volt amely elejt egy madártollat.

Crescendo.

Döbbenten indultam tovább. Valami groteszk volt ebben az egészben. Mindaddig úgy éreztem minden rendben, és magányos akartam lenni, de onnantól csak társaságra vágytam, és úgy éreztem megfulladok. Minden lépéssel kevesebb volt bennem az erő, és minden gondolatom, amiben a három fiú közül csak az egyik is szerepelt, elvett egy kicsit a lelkemből. Majdnem rosszul lettem.
A visszafelé tartó úton azon járt az eszem, hogy még nem mehetek haza. Azt mondtam V-vel találkozom és még csak háromnegyed óra telt el. Anya meg fogja kérdezni mi történt. Már azon voltam, hogy tárcsázom V számát tényleg, amikor a táskámban megtaláltam egy kis golyót.
Az a német csoki volt, amit tegnap V-vel ettünk, és nevettünk. Elmosolyodtam.
Megettem a csokoládét, és hazaindultam. Rájöttem, hogy nem is a sétára volt szükségem, sőt még csak nem is a csokoládéra, csak arra a tudatra, hogy akkor is van velem valaki, ha úgy érzem örökre magányos maradok a problémáimmal.