Vigyázz.

Hány napig is voltam boldog?

Kettő.
Mindössze két napig úgy éreztem, hogy végre rám talált a "szerelem" vagy legalábbis annak valami kezdetleges formája. Sőt, talán nem is ez a legjobb megfogalmazás, nem a szerelem, hanem a viszonzott érzelmek. Vagy kölcsönös tetszés. Tudja a fene. A lényeg, hogy egészen úgy éreztem, hogy minden rendben. Egész hétvégén péntek óta alig vártam, hogy beszélgessünk, mint valami hülye, tapasztalatlan, naiv kislány, és nevetgélve ültem tökegyedül a szobámban.

Ma találkoztunk nagyszünetben, egész nap mintha kaktuszokon ültem volna, nem is értem miért izgultam ennyire, annyira nem volt nagyon nagy dolog. De azért ha azt érzitek, hogy végre elismernek titeket, és az az elismerő tekintet szeretné megismerni a belső értékeidet is, az azért már kicsit megenged némi izgalmat. Talán nem is miatta ültem tűkön egész nap, hanem hogy nehogy csalódást okozzak. Nem neki, magamnak. Azzal, hogy ott ültünk ketten igazából elég sok minden elkezdődött. És most már ha akarom, ha nem megint benne vagyok nyakig ebben az egészben. Az, hogy leülsz valakivel beszélgetni egy jel arra, hogy érdekelsz. És én csak bízom benne, hogy ez az érdeklődés felém nem arra irányul, mint a vele kezdő összes lánynál.

Egyébként azt hiszem ő jobban szerepelt mint én. Ha felhozott valami témát, próbáltam eléggé kifejteni, talán túl sokat is beszéltem, nem is tudom. Nem akartam kínos csöndet. Gyűlölöm a kínos csöndeket. De valahogy úgy éreztem, hogy bár ő is izgul, mégis jobban eszébe jutnak a dolgok, és nem nevet zavartan mindenen, mint egyesek... vagy. Mint én.

De bizonyára elég aranyosnak találhatta a zavarom, mert jelzőcsengetéskor újabb találkozót kért, méghozzá egy tökéletesen lehetetlen holnapi nap 1 órájára. Én meg egész józanul igent mondtam, egymásra mosolyogtunk és elköszöntünk, hogy "majd este beszélünk". Jó.

MIÉRT?

Amikor visszaértem és elkezdtem volna mesélni mik voltak, mert persze L és E is hatalmas szemekkel meredtek rám a színpadról, csak sajnálkozó tekintetekkel találkoztam. Hogy miért? Mert én mindig belenyúlok a tutiba. MINDIG.
Történetesen megint sikerült kifognom 1200 ember közül azt, aki G osztálytársammal csókolózott gólyabálon, majd lekoptatta és nem is szólt hozzá jó pár hétig. Vagy azok a pletykák. Vagy történetek. Vagy igazságok. Franc tudja micsodák. Nos igen. Én nem ítélek pletykákból, de... G-nek hiszek. Mert az osztálytársam, mert őszinte, kedves és aranyos, és mert sosem csalódtam még benne.

És most a még kiváló tündérmeséket gyártó L barátnőm is csak azzal tudott szolgálni, hogy vigyázz.
Vigyázzak. Semmi olyasmi, hogy esetleg téged tényleg akar, vagy talán veled más lesz. Nem. De nem is tudom miért vártam. Nem is hittem volna el, csak... jól esett volna. Hogy ha már egyszer azt hiszem, hogy Fortuna a kezemre játszik, ne kelljen két nap után arccal a betonnak mennem. Bár miért ne... eddig is ezt csináltam.

Mire is kell vigyáznom? Törött szívvel mit lehetne még tenni?

leszarom.