ha nem éreztem volna porzó sivatagot a szívem helyén

Na most idézek egy jelentéktelen tömegembertől: "Mondom nem ítélek pletykákból. Tudom milyen szar ha előítéletesek az emberek. Hogy esélyt sem adnak. Én adok. Csak vigyázz rá, mert egy van belőle."
És ezzel, hogy ezt a mondatot te leírod valakinek, ő jófejnek fog tartani, vagy -ki tudja- talán még különlegesnek is. De ezzel viszont megadod a lehetőséget mások számára, hogy pont téged ítéljenek meg első látásra, azzal hogy vele vagy. Kifacsart a helyzet, tudom. De mikor is történt velem utoljára normálisan valami? ...
Ma találkoztam vele. Nem akartam elküldeni a fenébe, elvégre én magam írtam, hogy nem ítélkezem, tehát azért magamnak csak nem hazudok. De a dolog nem nagyon hatott meg, az az igazság. Mármint persze, volt bennem némi természetes izgalom, sőt, bevallom bukfencezett is vagy kettőt a gyomrom, az utolsó másodpercek előtt, mielőtt találkoztunk, de... Nem szívből jövő bukfenc volt. Inkább csak olyan reflex.
Ennek ellenére ez volt életem eddigi legjobb, legromantikusabb, legigazibb randija, anélkül, hogy éreztem volna bármit is. Mert nem éreztem. És ez igazából megijeszt. Pedig teljes mértékben kifogástalanul viselkedett, úgy értem nem hagyott egyedül soha, nem kellett sehol nekem fizetnem, kedvesen elkapott és megtartott ha tanyálni mernék, és folyamatosan felhozott témákat, hogy ne legyen kínos csend. Szóval ez olyan igazi "álomrandinak" is elmehetett volna, ha nem éreztem volna porzó sivatagot a szívem helyén. Pedig a Dobó tér igazán szép volt  sőt, csak nekünk még az első hó is lehullott, meg minden úgy alakult, ahogy kellett neki. Ittunk forralt bort a lágy karácsonyi zenében, némi hóban, kicsit hidegben, aztán sétáltunk, majd összefonta az ujjainkat, mintha tényleg lenne valami, én pedig engedtem. És szeretném ezt a forralt borra fogni, de persze tudom, hogy a forralt borban ilyenkor már szinte nincs is alkohol. Magamnál voltam végig, csak nem nagyon éreztem. Igazából megragadtam az alkalmat, hogy kézen fogva sétáljak a Széchenyi utcán, ahol mindig is álmodtam, a karácsonyi izzók tömkelegében, hóesésben, és mosolyogjak, meg csináljak úgy, mintha halálosan szerelmes lennék. Mert ilyen még sosem volt velem. És mindig is szerettem volna megtapasztalni. Aztán most, hogy elérkezett az ember, meg a pillanat, én tök lazán nem éreztem semmit. És igazából ez idegesített fel.
Aztán a séta végén biztos voltam benne, hogy ő viszont csak érezhetett valami mást, mert meg akart csókolni... ( De ki tudja ugye, bízni nehéz benne... Bár meg is mondta, hogy azért ez a G-s dolog azért nem volt olyan durva. Sokan csinálnak hülyeségeket, tesznek dolgokat következmények nélkül. És valahol igaza van. Csak valahogy mégsem... ) Én meg csak megálltam, és megkérdezte mosolyogva, hogy "akkor mi legyen?", én meg csak annyit válaszoltam, hogy " hát egyenlőre egy ölelés, jó?"... Ő nevetgélve átölelt, én pedig átfontam a nyakát, mint egy tökéletes randi után tenné az ember, mintha pillangók repkednének a hasamban, pedig .. hát nem. Aztán elköszöntem, és elmentem a Görög kávézó felé, ahol már a barátnőim vártak.
Vissza se néztem, nem is tudtam elment e, vagy sem. Csak mentem előre, el, el, minél messzebbre, nem mintha rossz lett volna, csak magamra voltam mérges, hogy a fenébe is, most miért nem érzek semmit?!
Mikor odaértem a lányokhoz, hatalmas szemekkel itták a szavaim, mert tényleg romantikus volt, és tényleg lehetne erről álmodozni. És akkor vettem észre, hogy fülig ér a szám, de nem volt érzés mögötte. Mint ahogy hétfőn sem volt a találkozásunk előtt nyomósabb indokom a "furcsa viselkedésre", sőt én nem is vettem ezt észre, csak mások mondták.
Megtörténhet az, hogy az ember teste kimutatja mit kéne éreznie, csak nem érzi? Lehetséges, hogy tényleg sikerült a szerelem legutolsó szikráját is Á-nál hagynom, és elengednem? Talán tényleg nem fogok többé úgy érezni? Közeledjek I-hez, vagy távolodjak tőle? Megéri e még egyszer ennyit várni az igazira, és elpuskázni sok sok lehetőséget?

Azt hiszem minden pillanatban csak egyre több a kérdőjel, én pedig már megint csak leszarom.