Eger

 

Ezt a képet olyan sokáig néztem. Facebook-on találtam rá igazából, nem tudom ki fényképezte, de valahogy elhiteti velem, hogy Eger a szeretet, a boldogság és a szépség városa. Itt élek, pontosan 15 éve, mégsem gondoltam rá így még soha. Ahogy jobban szemügyre vettem a fotót, a kis patakocskájával, ami fölött áthúzódik egy kőhíd, az aranyos havas háztetőket, a kivilágított templomokat, a Dobó teret amint karácsonyi hangulatban díszeleg, a fényeket, valahogy azt éreztem, hogy ha ezt a képet megláttam volna, és nem itt élnék eleve, biztos hogy ide akarnék jönni, vagy akár költözni. Pedig sokszor annyira menekülök innen. Annyira kicsi ez a város. És amilyen gyönyörű annyi fájdalmat rejt magában. Igen. Hello Eger.

Mostanában valahogy nem tudok mit írni. Még csak azt sem tudnám lejegyezni, hogy mit érzek, mert az az igazság, hogy semmit. A történtek óta próbálok élni a napoknak, boldog lenni mindennel a háttérben, és közben pedig alig alszom, mert minden egyes álmom őrült és kusza, és rémülten, sírva ébredek fel. Kimerült vagyok. Nem is az iskola miatt, csak egyszerűen azért, mert az emberek kimerítenek, akik körül vesznek. Akik közül mindenki akar tőlem valami többet, és mindegyiknek többet jelentek mint egy egyszerű barát. És hogy én ezt miért nem vagyok képes elfogadni.

Még mindig nem tudom ezeket a helyzeteket kezelni. Persze nyitott vagyok mindenre és mindenkire, de úgy érzem, hogy nem halok már bele ha Á véletlenül nem az enyém lesz, vagy szemet vet rá más. Ez az egész dolog kicsit azt mutatta meg nekem, hogy igenis tudok nélküle élni, és nem éri meg szenvednem érte. Még ha reggelente csak engem néz, így is. Mindenhogy. Nem érdekel már. Le akarok szakadni erről a függőségemről. Nem bírok ezzel együtt élni.

Ezzel szemben nincs is új kiszemelt. Barátkozom, flörtölök, megtehetem. Nem fogom kutatni a szerelmet. Majd ha eljön az ideje, akkor rám talál. Nem akarok most ezzel az egész témával foglalkozni. És ezáltal sokak számára már érthetetlenné válik, hogy mi értelme is volt ennek a három évnek, amit végig beszéltem róla róla és róla. Észreveszem, hogy eltűnt már belőlem az a rajongás ami tavaly annyira fellángolt bennem. Nem pirulok már el, nem dobog a torkomban a szívem, nem miatta kelek fel. Valahogy idővel megtanultam elengedni. Felfogtam hogy sosem lehet hozzám olyan közel, hogy boldoggá tegyen, így meg csak fájdalmat fog okozni. Most már csak rajongást érzek. Meg hódítási vágyat, talán. És több fiúra is mosolygok. Nem csak rá. És ez nagy különbség.
Valahogy végül mindig itt lyukadok ki. Mármint Á-nál. És igen, tudom hogy még mindig túlzottan érdekel, sokkal jobban mint szabad lenne. Már ha gyűlöletet éreznél egy ember iránt, az is törődésnek számít, nem? Akkor nem érdekel valaki igazán, ha eszedbe sem jut. Ezt meg még nem sikerült elérnem. De nem baj. Majd talán egyszer.

Ma van az utolsó telihold az évben. Hülyeség ha kívánok? Bár már kit érdekel ki mit gondol, mi a hülyeség...