Dőlj hátra.Engedj közel.Ne kérdezz a holnapról.Nem érdekel.

Valami most nagyon működik. Nem értem mivel érdemeltem ki ezt, nem tudom mit tettem, nem tudom karma e ez, vagy csak azért kegyes hozzám a sors, mert végül aztán jól arculcsap, de nem is érdekel. Van valami abban a mondatban, hogy engedd el és a tiéd lesz. Amikor igazán képes vagy lemondani valamiről, akkor hullik az öledbe. Igen viszlát 1 és fél év, fájdalom, depresszió, könnyek, féltékenységek, hosszú pillantások, várakozással teli nyomorúságos percek, csalódások. Végre vége. Tényleg.

Angyaljárás lesz hétfőn a suliban. Küldhetsz leveleket azoknak, akiknek szeretnél, és az angyalok továbbítják. V-vel egy csomót beszélgettem erről. Végül írtam egy levelet Á-nak.
Aztán a levél a szekrényem mélyén lapult. Én meg csak gondolkoztam. Közben láttam pár dolgot, jeleket közte és egy lány között, és összetörtem, és eldöntöttem, hogy én ezt abbahagyom. Nem engedhettem meg, hogy gyenge legyek, hogy megint fájdalmat okozzon, mint már annyiszor. Muszáj volt elengednem. És végül, ha nem is teljesen, de eljutottam arra a szintre, hogy képes voltam szétnézni a környezetemben, és meglátni a fiúkat, úgy igazán, mint előtte.

Szerda reggel iskolába menet az ajtóban összefutottam két sráccal. Nem igazán néztem rájuk, nem is figyeltem oda. Csak az kötötte le a figyelmem, amikor odabent megpillantottam az angyaljárásos plakátot. Két három másodpercig csak néztem, legszívesebben felégettem volna a tekintetemmel. Aztán tovább mentem. Láttam, hogy ott áll, és csak azon gondolkoztam van e értelme még elküldenem a levelet. Úgyis más kell neki. Ki vagyok én, hogy közéjük álljak? Ki vagyok én, hogy bármit is megzavarjak köztük? Vártam valami isteni jelre, hogy mondjuk meglát és kivételesen int nekem, vagy csak hosszabb ideig rám pillant. Vagy ha nem is egy pozitív megnyilvánulásra, de akkor egy negatívra. Csak hogy biztos legyek benne, hogy megtegyem e vagy sem. És nem történt semmi.

Aztán odafent még nem volt szinte senki. Köszöntem B-nek, és beszélgetni kezdtünk. Közben azt figyeltem, hogy a két srác, akivel az imént összetalálkoztam bemennek egy közeli terembe. Aztán kijönnek, és odatelepednek a korlátra, velem szemben.

Nem is néztem oda, nem azzal voltam elfoglalva, csak a gondolataimmal, hogy mégis mi legyen. Még két napom volt dönteni.

Valahogy korán érkeztem, csak az alsóbb szinteken égett pár villany, odafent pedig csak a hatalmas karácsonyfára rádobált égők villogtak. Olyan nyomorultul nevetséges volt, amikor abban a halvány villódzásban megláttam a szemem sarkából, hogy az egyikőjük engem néz. De amint rápillantottam értetlenül, elkapta a tekintetét. Mi?
Fejben jól elagyabugyáltam magam, hogy ilyen egoista lettem, hogy azt hiszem mindenki engem figyel. Aztán újra azt láttam, hogy néz. Direkt nem fordultam oda, csak a szemem sarkából figyeltem, hogy biztos lehessek benne: jól látom. És igen, határozottan engem figyelt.
Zavaromban megpróbáltam elmerülni a B-vel folytatott beszélgetésben, de nem nagyon ment. A srácnak sikerült kivívnia, hogy agyban rá figyeljek. A beszélgetésből semmire sem emlékeztem, csak bólogattam, mosolyogtam, de közben magamban vívtam a csatát, hogy: hé! ne legyél már nyuszi!
Végül odanéztem, ekkor fordult a haverjához, aki mindaddig ott állt mellette. Az meg megölelt egy lányt, és lementek a lépcsőn. A srác visszafordult, és egyedül támasztotta a korlátot, felém fordulva. Nem akartam elhinni.

Ne nem mintha tényleg ennyire naiv lennék. Nem szoktam magamra venni a pillantásokat. Sőt, sosem flörtöltem még. Szerelem, kémia, nézések, jelek terén elég kezdő vagyok. Azt hiszem.
Aztán megérkezett L, majd néhány mondata után felé fordultam, és a szavak csak elhagyták a számat, mintha pontosan tudnám mi is folyt akkor köztünk.
- Szerintem az a srác, akin olyan szürke csíkos pulcsi van -ne nézd olyan feltűnően- flörtöl velem.

A szeme kitágult és mosolyogva tudtomra adta, hogy ráállt a radarja. Abban a pillanatban megbántam, hogy szóltam neki. Mégis mi van ha csak beképzelem magamnak? Megfordultam, hátha volt ott valami szép lány mögöttem, és tényleg nem rám nézett, de sehol senki. Kezdtem furcsán érezni magam.
Aztán L elment megölelni valakit, én pedig egyedül álltam ott tovább. Kémleltem az egyedi karácsonyfánkon lévő saját készítésű díszeket, és azon gondolkodtam, hogy mégis ki lehetett ennyire béna...

Aztán csak véletlenül néztem, fel, amikor összekapcsolódott a tekintetünk.

Fogalmam sincs mennyi ideig néztünk egymás szemébe, de teljesen fogva tartott. Csak akkor szabadultam el, amikor egy halvány kis mosollyal nyugtázta, hogy "igen, téged nézlek". Ekkor énis elmosolyodtam, zavartan lepillantottam, egy emelettel lentebb, és megláttam Á-t.

Na igen.

Abban a pillanatban majdnem elnevettem magam. Egy halk "hát ez nem lehet igaz" után, elmentem, hogy levegyem a pulcsim. Mire visszaértem L is ott volt. Azzal fogadott, hogy annak a srácnak tényleg tuti hogy nagyon bejöhetek, mert amikor elindultam, hogy lerakjam a cuccom, úgy fordult utánam, mint egy mágnes. Kihajolt, hogy lássa hová megyek, és egész végig követett a tekintetével, amíg vissza nem értem.

Nem akartam hinni a fülemnek. Engem sosem akartak megszerezni. Nekem még sosem mondtak el szavak nélkül érzéseket. Velem még sosem flörtöltek.

Épp ránéztem volna, amikor csöngettek. Zavartan a táskámhoz mentem, magamon éreztem a pillantását, és visszatértem az unott valóságba, spanyolra.

Akkor jöttem rá, hogy ebben az évben még nem is leveleztem senkivel. L-el egész órán csak erről irkáltunk. Aztán többet nem láttam a fiút. Csütörtökön sem. Pénteken csak egy pillanatra, de nem vett észre, mert a haverjával beszélgetett.

Aztán este megtaláltam facebookon. Úgy gondoltam bejelölöm, végül is nem veszthetek semmit. Aztán rám írt, és elkezdtünk beszélgetni. Pontosan emlékezett a szerdára, és tökéletesen éreztette velem, hogy nem csak egy unalom által létrejövő pillanat volt. Neki is jelentett valamit. Nekem meg. Nem is tudom. Ahhoz képest elég sokat.

Végül megkért, hogy hétfőn nagyszünetben találkozzunk a suliban a karácsonyfa mellett, és beszélgessünk. Szóval így.

Megnevettet, és csak azon kapom magam, hogy miközben beszélgetünk, fülig ér a szám. Jól esik a közeledése, és boldog vagyok. Lefoglalja a gondolataim, és úgy érzem képes vagyok már elmenni Á mellett úgy, hogy csak azt mondom "Szia". Bár erre eddig is képes voltam. De ez a srác valami olyat változtatott meg bennem, amitől már tényleg csak ennyit is gondolok és érzek legbelül. Nincs fájdalom, csak egy egyszerű szia. Ahogy számára eddig is.