Túrórudi

Megint ott tartok, hogy nem tartok sehol. Sikerült visszacsúsznom arra a szintemre, ahol 'mindenek előtt' voltam. Szerettem volna azt hinni, hogy ez az egész már rég kihalt belőlem, vagy valahol kidobtam egy egyszerű fémszemetesbe útban az iskola, vagy a patakpart felé, mert hát annyit jártam arra mostanában, de nem. Olyan ez, mint amikor kinyitod a pöttyös túrórudit, és az a kis darabka papír valahogy néha a kezeden marad. És tudod, hogy leszedhetnéd esetleg a másik kezeddel, de nem. Csak hadonászol a kuka felett, hátha magától leesik. Na. Hát sosem esik le. Maximum megfájdul a karom.
Hogy a fenébe kerülhettem megint ide? Folyton ezen jár az agyam. Már nem is azon, hogy miért történt ez így, vagy ki szúrhatta el, mert biztos vagyok benne, hogy én nem csináltam jól valamit. Egyszerűen csak azt nem értem, miért nem tudom magam mögött hagyni ezt az egész eszeveszett boldogtalanságot, a depresszióval meg minden kis extrájával együtt. A kicsi szívem mostanában megint elkezdte éreztetni velem, hogy igenis létezik, és nehogy merjem már huzamosabb időre ezt esetleg elfelejteni. Hogy is tudnám...
Hullámvölgyek. Ilyen az életem. A problémákat már csak-csak tudom kezelni, de a szerelemmel valahogy sosem kerülök megfelelő viszonyba. Vagy viszonzatlan, vagy a részemről nem viszonzott, de sosem az történik, mint aminek kellene. Megnézek egy nyamvadt filmet, és elkeserít, hogy tudom már az első pillanatban, hogy a srác akire közelít a kamera azé a lányé lesz, aki bár most szerencsétlen, a végére valószínűleg egy nagymenő szupermodell lesz, vagy ha nem is nagymenő, vagy szupermodell, de egy boldog lány, egy kapcsolattal és egy happy enddel, amit majd el tud mesélni a kedves kis unokáinak egy forró csésze tea mellett.
Kezdem mostanában úgy érezni, hogy nem vagyok alkalmas a szerelemre. Lehet hogy nekem hagynom kéne ezt az egészet a fenébe, és csak bulizni, meg a barátokkal lenni. Elmenni úgy egy boldogan összebújó pár mellett az úton, hogy ne jutna eszembe: 'Istenem miért vagyok én még mindig ilyen rohadtul egyedül?!..' Mert egyedül vagyok. Határozottan érzem, hogy egyedül. Főleg most, hogy kedves Á méltóztatott összetörni a szívem. Igen. Azt hiszem kezdek belecsúszni a magányos fogalomba.
És persze a gondok nem csak egy három éves plátói szerelem, reménykedés és hit megtörésénél érnek véget, hanem folytatódnak egy másik fiúnál, aki ugyanazt érzi talán, mint amit én éreztem, viszont ez meg részemről viszonzatlan. Ja, és a családi drámák persze folynak, ezektől függetlenül is.
Nos én azt mondom elég. A blogom újra kezdett a hazug mosoly témába csúszni, amit nem akartam. A végén mindig ez van. Annyira jó a látszat, és annyian olvassák a blogot, hogy már nem merek leírni semmi őszintét, mert a végén még megbántok valakit. Mert ezzel az oldallal közel sem ez a célom. Szóval immáron ünnepélyesen kijelentem, hogy elkezdődött a második blogom rejtegetése is. Nocsak, hová tart a világ...

a fenébe.

Úgy döntöttem nem vagyok hajlandó foglalkozni ezekkel a dolgokkal jelen pillanatban. Ha a szerelem azt mondja, hogy 'játékszer vagy', akkor kösz, inkább nem. Elég volt. Szívem szerint kimondanám, hogy az összes létező fiú-lány barátságba fektetett bizalmam lassacskán elfújta a szél, de nem akarom. Nem akarom elhinni, hogy megint belesétáltam a saját hülyeségembe. Lassan nevetnem kell magamon.

Visszatérve a túrórudis metaforához, azt hiszem segítségre van szükségem. Jelen pillanatban az egyetlen ember, aki ebben bármiféle segítőkezet nyújthat, az V. És ezért most csakis ő olvashatja a blogom. A történtek ellenére nem fogok címet változtatni, sem hazugságokat gépelni. Ez a hely én vagyok, innentől kezdve nem fogok hazudni saját magamnak, sem azoknak akik eddig esetleg követték volna a napjaim. Legyen elég a többieknek annyi, hogy szünet van. Szünet a külvilágnak, szünet a kapcsolataimban, szünet a szerelemben, szünet a barátságban, szünet van mindenhol. Szünet van a blogomban. És az igazság persze az, hogy közel sincs semmi ilyesmi, de erről megint csak egy ember tudhat, aki képes megérteni, és segíteni leszedni a csokis papírt a kezemről. Megint egy olyan emberre van szükségem, aki minden őrült ötletemet támogatja, még ha tényleg őrült akkor is. Még ha olyan dolgot is mondok, ami egyszerre abszurd, és hihetetlen.

Mert tudnék mondani. Hihetetlen dolgot tudnék mondani.

És minderről senki sem fog tudni, csak te, mindaddig amíg azt nem mondom, hogy a blog újra olvasható, vége van, megjavultam, és akkor is erről az időről, amikor a hihetetlen dolog elkezdődött csak annyit fognak tudni az emberek, hogy: 'Hát szünet volt...'

És nekem most nem is kell több.