Nézegettem a gépemen a dokumentumokat, ás rátaláltam egy mappára. Felrémlett bennem, hogy mennyi mindent írtam én a gépembe, amikből aztán nem lett semmi. A történetírás jóformán a hobbim volt. De sosem mutattam meg szinte senkinek (bár nem is nagyon volt mit). Igazából a legtöbbnél csak az előszóhoz vagy prológushoz jutottam, esetleg az első fejezetig, de most így visszaolvasva érdekesnek tűnnek az ötleteim. Sajnálom hogy nem volt kitartásom, és nem fejeztem be őket. Jó történetek lehettek volna. Viszont amit magam sem értek, hogy magyar szövegű történetekhez miért angol címet adok. Rejtély. De így jobban hangzik.Valamikor úgy egy hónapja kezdtem el egy újat, abban is csak az első fejezetben tartok, most ahhoz írogatok, ha kedvem támad hozzá.
Szóval a lényeg, hogy megtaláltam ezeket a kezdeményeket, és mivel már úgyis mindegy nekik, úgy vagyok vele, hogy ne vesszen kárba, legalább annyi esélyt adjak nekik, hogy a prológust elolvassák. Szóval felteszem ide, aki akar szemezgethet belőle, nem nagyon tervezem a folytatásukat, csak úgy megmutatom, hogy legalább lássam volt annyi értelme hogy páran belenézegettek. Vagy nem. De azért a tudat ott van. :)
Haze
Előszó
1895.
Lágy napsugár fürdette a Londoni utcákat, kellemes melegségbe vonva a kora nyári levegőt. Egyedül sétálgattam az utcákon, cipőm kopogása visszhangzott a rideg kőfalakon. A macskakövön még jobban oda kellett figyelnem, mint általában. Mindig is ügyetlen voltam, de az édesanyám sokat gyakoroltatott, hogy ezt kiküszöbölhessem. Vöröses szőke hajam göndör fürtökben omlott a hátamra, ahogy épp divat volt. Az anyám mindig is nagy hangsúlyt fektetett a kinézetre. Nem voltunk jómódú család, de szerette volna azt a látszatot kelteni. Vagy csak azt akarta, hogy jó férjet találjon nekem, és végre ne kelljen nyomorognunk. Nem tudtam eldönteni, de nem is akartam. A gondolat, hogy esetleg az anyám kihasználna eltántorított minden további kombinálástól.
Egy fiatal pár ment el mellettem, a nőn egy világoskék ruha, alját, éppen ahogy kell egyik kezével fogta, csak néhány centit húzta feljebb a szoknyát, hogy látszódhasson a drága cipője. Az én anyám sosem engedte, hogy a szoknyát felhúzzam. Csak két pár cipőm volt, és azok sem a legjobb minőségűek. A férfin elegáns frakk és csokornyakkendő, kezén fehér kesztyű, mint a kocsisokon. Elgondolkodtam, hogy vajon itt minden fordítva történt, mint ahogy nálunk? A férfi volt a szegényebb, és a lány szeretett belé? Vajon min mentek keresztül, mire elfogadták ezt? Vagy ez még mindig csak titok?
Ebben a pillanatban a lány az arca elé kapta szintén világoskék csipkés legyezőjét, és szolidan eltakarta pirospozsgás arcát. Barna haja loknikban omlott derekára, járása közben, mint a rugók ugráltak fel-le a hátán.
A saját ruhámra pillantottam. Majdnem felért azzal, ami a lányon volt. Hosszú fekete szoknya, a fűző barackvirág színű, rajta fekete csipkével. Ez volt a kedvencem. Mindig csak ünnepségekre vettem fel. Ma viszont valami különös késztetést éreztem, hogy ebben sétáljak. A család már rég főzött, vagy pakolgatott otthon. Egyedül osontam ki a házból, és szinte teljesen biztos voltam benne, hogy ha az anyám meglátta volna, hogy miben jöttem el, még szobafogságot is kaptam volna. Pedig már tizenkilenc éves voltam.
Egy árus kínált meg a portékájából, narancsot mutatott, de még nem volt egészen érett. Kedvesen intettem, és mondtam, hogy: köszönöm, nem; majd tovább mentem.
Nem sokkal később a semmiből néhány fekete felhő takarta el a napfényt, én pedig bosszankodva tekintettem az ég felé. Ha elázik a ruhám, akkor anyám biztos, hogy még jobban megbüntet. Hazafelé vettem az irányt.
A hirtelen érkező világosság, ugyanolyan hirtelen el is tűnt, ahogy jött. A helyébe szinte éjszakai sötétség költözött, engem pedig kirázott a hideg. Libabőrös karomat melegítettem, amikor hirtelen villám szakította ketté az égboltot, majd fülsüketítő dörgés rázta meg a talajt alattam. Az utcák azonnal teljesen kihaltak lettek, és egyedül próbáltam rohanni hazafelé a macskaköves utcákon. Elkezdett szemerkélni az eső, de már biztos voltam benne, hogy ezt a kalandot az anyám sem fogja szó nélkül hagyni. Beletörődtem, hogy tönkremegy a kedvenc ruhám, és tovább rohantam.
Aztán egy mélyről jövő sikolyt hallottam a fülem mellett, ijedtemben azonnal megfordultam, de egy lélek sem volt sehol. Felkaptam a szoknyám szélét, és a bokámig húztam, hogy oda tudjak figyelni a lábaimra. Gyorsabban rohantam. Ekkor egy újabb sikoly szakította meg az eső monoton kopogását a köveken, én pedig egyre jobban féltem. A halcsontos fűzőm egyre csak szorított, mintha minden egyes levegővétellel jobban összehúzná valaki. Megpróbáltam nem a hasamba, hanem a tüdőmbe venni a levegőt, de még azt is összenyomta a szoros ruha. Kezdtek apró pontok táncolni a szemem előtt, mint amikor valaki levegőhiánytól elájul. Meg kellett volna állnom pihenni, de az eső csak egyre jobban esett, én pedig tulajdonképpen menekültem. Nem tudtam mi elől, de éreztem, hogy menekülnöm kell.
Egy jeges érintés futott végig csupasz vállamon, én pedig felsikoltottam. Fojtott nevetés követte, majd a következő pillanatban tejszerű fehér köd telepedett a látóhatáromba, és nem láttam magam előtt az utat. A macskakőben többször is felbuktam, de csak rohantam tovább. Újabb jeges érintést éreztem, ezúttal a hátamon. Valami még szorosabbra húzta rajtam a fűzőt, de nem érdekelt, a maradék levegőm nélkül is futottam, ám nem sokkal később akaratlanul is megálltam pihegni, majd összeestem. Teljes öntudatlanság telepedett rám…
Az utolsó emlékem, hogy amikor kinyitom a szemem, a sötétségből egy arc bukkan fel, majd egy kés, ami meg sem áll egészen a szívemig.
Aztán repültem…
***
Ő itt egyszerű sorozatszerűség első két része:
A móló
1.rész
’Az ég dörgése ébresztett fel a gondolkozásomból, és abból, hogy az út közepén fekszem, és a földet markolom.’
Fáradtan figyeltem a tájat magam előtt, az országúton nem volt más, csak én. Egyedül voltam, pedig július volt. Leérettségiztem, letettem a vizsgáimat, szóbeliztem, és nagymamám felé tartottam. Messze élt tőlünk és Londontól. A családban senki sem vállalkozott arra, hogy elmenjen hozzá meglátogatni, és kicsit vele maradni. Anyáék dolgoztak, a tesóim pedig egyedül még nem mehettek el hozzá. Elhozhattam volna őket, de azt hiszem szükségem volt a nyugalomra. Egy olyan helyre, ahol kicsit egyedül lehetek, és nem futkosnak utánam. Kellett egy kis szünet.
Végignéztem az előttem tomboló esőfüggönyön, és sóhajtottam. ’ Talán tényleg jobb lett volna, ha nem indulok el…’ gondoltam, de ezt gyorsan ki is űztem a fejemből. Az iskolában, és mindenhol ahol megfordultam, fiúk néztek utánam. Mindig én voltam az elérhetetlen, a megfoghatatlan, a meghódítandó. Egy ideig élveztem a helyzetet, de amikor már senkiben sem lát kihívást az ember, akkor igazán szeretne más bőrébe bújni. Mindig is arról álmodtam, hogy szürke egér lehessek. Aki csak úgy elbújhat a sarokban anélkül, hogy észrevennék. De ez sosem következett be. Mindig is olyan körökbe tartoztam, ahol kötelességem volt ’ tökéletesnek lenni’. De belefáradtam.
Egy sápadt tábla jelezte a helyet, ahol be kellett kanyarodnom. ’ Már csak pár kilométer…’ motyogtam magam elé, és próbáltam kivenni az utat az esőn keresztül. Egyre jobban zuhogott. Az ablaktörlő fáradhatatlan munkája sem volt elég ahhoz, hogy kilássak.
Egy erdős rész következett, az úton pedig hatalmas kátyúk, néhol a nagy esőzés kimosta a talajt. Gyorsan hajtottam. Csak oda akartam végre érni, és elfelejteni ezt a szenvedést. Néhány másodperc múlva azonban megcsúszott a kocsim. Megpördült az agyonáztatott talajon, és az út szélére farolt. Egy árkot pillantottam meg pár centire az autótól. A talaj megcsúszott a kocsi súlya alatt. Idegesen kapaszkodtam a kormányba, és próbáltam az instabil helyzetemet egyenesben tartani addig, amíg kiszállok a járműből. Kilöktem az ajtót, és fél lábbal kiléptem az esőbe. Körülbelül tíz fok lehetett. Júliusban.
A kocsi egyre jobban dőlt az árok felé, hirtelen csúszás jelezte, hogy már nem kell neki sok, és legurul. Próbáltam kilépni, de beszorult a biztonsági övem. Zavartan babráltam vele, aztán remegő kezekkel kiáltozni kezdtem segítségért. Szinte lehetetlennek tűnt a helyzet. A kihalt utak valósággal sikítoztak. Nekem viszont az összes a torkomon ragadt, és akárhogy menekültem volna, csak halk kétségbeesett nyöszörgés hallatszott, a könnyek pedig patakzottak az arcomról.
Az autó egy utolsót csúszott, az eget pedig egy villám hasította ketté. Hirtelen úgy éreztem tényleg vége. Talán ha nem jövök el otthonról. Ha mindent megfogadok, amiket tanácsoltak. Ha nem esett volna az eső. Ha… és annyi dolog merült fel bennem, hogy visszahanyatlottam. Ijesztő csikorgás ütötte meg a fülem, rájöttem, hogy fél lábbal még mindig a féket taposom padlóig. Görcsbe rándult kezemmel utoljára próbáltam kikapcsolni az övemet, de a szívemben már elkönyveltem, hogy úgyis meghalok. Egy utolsó segítséget nyöszörögtem magam elé, aztán megpróbáltam mindenért bocsánatot kérni fejben.
A csat halkan kattant, mire az autó egy utolsó nyikorgás kíséretében dőlni kezdett lefelé. Forró kezek markolták meg a karom, és egy hirtelen rántással körülbelül két méterre repültem az autótól. A kocsi hatalmas robajjal az árokba zuhant, fejjel lefelé érve földet, én pedig remegve markoltam az út nyirkos kavicsait. Szememmel a járgányom helyét vizslattam, mintha varázsütésre tűnt volna el előlem. Nem akartam elhinni a dolgot.
Az ég dörgése ébresztett fel a gondolkozásomból, és abból, hogy az út közepén fekszem, és a földet markolom. Csak néztem felfelé, mint akit épp elgázoltak, és nincs magánál, pedig tudatomnál voltam. Érzékeltem az esőt, és hogy fázom. És önkéntelenül is reszketni kezdtem, de nem álltam fel. Csak feküdtem. Próbáltam gondolkozni, és a helyére rakni a dolgokat a fejemben, de hirtelen semmi sem nyerte értelmét. Az oldalamra fordultam, és könnyek potyogtak a szememből. Abban a pillanatban mindent és mindenkit gyűlöltem. A nyomorult életem, a kocsim, a családom, és az esőt. Csak folytak végig az arcomon, én pedig nem szabtam nekik gátat. Csak engedtem. Kijött belőlem a fájdalom, és egyé vált a földdel, mint az eső. Mint a kocsim.
Újabb dörgés rázta meg a környéket, hirtelen világosság áradt szét az erdőben. Biztos voltam benne, hogy valahová becsapott a villám, de jelen esetben azt sem bántam volna, ha éppen belém csap. Elég volt ez a pillanat, ez a baleset is ahhoz, hogy elveszítsem a tartásom. Mert eddig még adtam a mosolygót, a boldogat, a szépséget, de hirtelen elegem lett. Szomorú voltam. És abban a pillanatban semmi kedvem nem volt leplezni.
Valami ernyedtség lett úrrá a testemen, és húzott lefelé. Mintha besüppedt volna a föld alattam, vagy az eső kimosta volna alólam a talajt. De semmi ilyen nem történt. Útban voltam egy ájulás felé, ami teljes öntudatlanságba vezetett. Engedtem neki.
Valaki felemelt, izmos karjai védelmezőn fonták körül a testem. Az ölébe vett, és elindult velem az esőben. Fogalmam sem volt ki lehet az, de hálás voltam neki. Az idegen csak vitt, gőzöm sem volt hová, én pedig boldogan mentem, és hagytam, hogy elvigyen a helyszínről, ahol az autóm, és a legtöbb holmim oda lettek. Fel sem nyitottam a szemem. Forró mellkasához nyomtam a fejem, és egy időre teljesen átadtam magam az ájulásnak.
Végignéztem az előttem tomboló esőfüggönyön, és sóhajtottam. ’ Talán tényleg jobb lett volna, ha nem indulok el…’ gondoltam, de ezt gyorsan ki is űztem a fejemből. Az iskolában, és mindenhol ahol megfordultam, fiúk néztek utánam. Mindig én voltam az elérhetetlen, a megfoghatatlan, a meghódítandó. Egy ideig élveztem a helyzetet, de amikor már senkiben sem lát kihívást az ember, akkor igazán szeretne más bőrébe bújni. Mindig is arról álmodtam, hogy szürke egér lehessek. Aki csak úgy elbújhat a sarokban anélkül, hogy észrevennék. De ez sosem következett be. Mindig is olyan körökbe tartoztam, ahol kötelességem volt ’ tökéletesnek lenni’. De belefáradtam.
Egy sápadt tábla jelezte a helyet, ahol be kellett kanyarodnom. ’ Már csak pár kilométer…’ motyogtam magam elé, és próbáltam kivenni az utat az esőn keresztül. Egyre jobban zuhogott. Az ablaktörlő fáradhatatlan munkája sem volt elég ahhoz, hogy kilássak.
Egy erdős rész következett, az úton pedig hatalmas kátyúk, néhol a nagy esőzés kimosta a talajt. Gyorsan hajtottam. Csak oda akartam végre érni, és elfelejteni ezt a szenvedést. Néhány másodperc múlva azonban megcsúszott a kocsim. Megpördült az agyonáztatott talajon, és az út szélére farolt. Egy árkot pillantottam meg pár centire az autótól. A talaj megcsúszott a kocsi súlya alatt. Idegesen kapaszkodtam a kormányba, és próbáltam az instabil helyzetemet egyenesben tartani addig, amíg kiszállok a járműből. Kilöktem az ajtót, és fél lábbal kiléptem az esőbe. Körülbelül tíz fok lehetett. Júliusban.
A kocsi egyre jobban dőlt az árok felé, hirtelen csúszás jelezte, hogy már nem kell neki sok, és legurul. Próbáltam kilépni, de beszorult a biztonsági övem. Zavartan babráltam vele, aztán remegő kezekkel kiáltozni kezdtem segítségért. Szinte lehetetlennek tűnt a helyzet. A kihalt utak valósággal sikítoztak. Nekem viszont az összes a torkomon ragadt, és akárhogy menekültem volna, csak halk kétségbeesett nyöszörgés hallatszott, a könnyek pedig patakzottak az arcomról.
Az autó egy utolsót csúszott, az eget pedig egy villám hasította ketté. Hirtelen úgy éreztem tényleg vége. Talán ha nem jövök el otthonról. Ha mindent megfogadok, amiket tanácsoltak. Ha nem esett volna az eső. Ha… és annyi dolog merült fel bennem, hogy visszahanyatlottam. Ijesztő csikorgás ütötte meg a fülem, rájöttem, hogy fél lábbal még mindig a féket taposom padlóig. Görcsbe rándult kezemmel utoljára próbáltam kikapcsolni az övemet, de a szívemben már elkönyveltem, hogy úgyis meghalok. Egy utolsó segítséget nyöszörögtem magam elé, aztán megpróbáltam mindenért bocsánatot kérni fejben.
A csat halkan kattant, mire az autó egy utolsó nyikorgás kíséretében dőlni kezdett lefelé. Forró kezek markolták meg a karom, és egy hirtelen rántással körülbelül két méterre repültem az autótól. A kocsi hatalmas robajjal az árokba zuhant, fejjel lefelé érve földet, én pedig remegve markoltam az út nyirkos kavicsait. Szememmel a járgányom helyét vizslattam, mintha varázsütésre tűnt volna el előlem. Nem akartam elhinni a dolgot.
Az ég dörgése ébresztett fel a gondolkozásomból, és abból, hogy az út közepén fekszem, és a földet markolom. Csak néztem felfelé, mint akit épp elgázoltak, és nincs magánál, pedig tudatomnál voltam. Érzékeltem az esőt, és hogy fázom. És önkéntelenül is reszketni kezdtem, de nem álltam fel. Csak feküdtem. Próbáltam gondolkozni, és a helyére rakni a dolgokat a fejemben, de hirtelen semmi sem nyerte értelmét. Az oldalamra fordultam, és könnyek potyogtak a szememből. Abban a pillanatban mindent és mindenkit gyűlöltem. A nyomorult életem, a kocsim, a családom, és az esőt. Csak folytak végig az arcomon, én pedig nem szabtam nekik gátat. Csak engedtem. Kijött belőlem a fájdalom, és egyé vált a földdel, mint az eső. Mint a kocsim.
Újabb dörgés rázta meg a környéket, hirtelen világosság áradt szét az erdőben. Biztos voltam benne, hogy valahová becsapott a villám, de jelen esetben azt sem bántam volna, ha éppen belém csap. Elég volt ez a pillanat, ez a baleset is ahhoz, hogy elveszítsem a tartásom. Mert eddig még adtam a mosolygót, a boldogat, a szépséget, de hirtelen elegem lett. Szomorú voltam. És abban a pillanatban semmi kedvem nem volt leplezni.
Valami ernyedtség lett úrrá a testemen, és húzott lefelé. Mintha besüppedt volna a föld alattam, vagy az eső kimosta volna alólam a talajt. De semmi ilyen nem történt. Útban voltam egy ájulás felé, ami teljes öntudatlanságba vezetett. Engedtem neki.
Valaki felemelt, izmos karjai védelmezőn fonták körül a testem. Az ölébe vett, és elindult velem az esőben. Fogalmam sem volt ki lehet az, de hálás voltam neki. Az idegen csak vitt, gőzöm sem volt hová, én pedig boldogan mentem, és hagytam, hogy elvigyen a helyszínről, ahol az autóm, és a legtöbb holmim oda lettek. Fel sem nyitottam a szemem. Forró mellkasához nyomtam a fejem, és egy időre teljesen átadtam magam az ájulásnak.
~*~
Ez a rész nincs befejezve:
2.rész
'Egy: Ha meg akarnálak ölni, már megtettem volna. Kettő: Szerinted, ha gyilkos lennék, akkor most az én ingemben állnál előttem?'
Vanília és fahéj illat keveredett a levegőben. Nem tudtam hol vagyok, csak abban voltam biztos, hogy nem kint az esőben. Nem mertem kinyitni a szemem, nem tudtam mégis mi várhat rám akkor. Bár harsány és szókimondó voltam, legbelül előtört belőlem a félelem. Próbáltam mozdulatlan maradni, mert fogalmam sem volt van e valaki a helységben rajtam kívül. Mégis a kíváncsiságom erősebb volt, minthogy megfutamodjak. Résnyire nyitottam a szemem, sűrű szempilláim azonban szinte mindent eltakartak előlem. Óvatosan nyitottam tovább, ám meglepetésemre senki sem volt a szobában. Kellemes látvány fogadott. Egy kanapén feküdtem, kopottas, régi bútor volt, de annál kényelmesebb. A szoba régies stílusú volt, de nem mondanám kifejezetten öregnek. Hatalmas ablakai földtől a plafonig értek, én pedig megkönnyebbülve láttam, hogy az eső elállt. Óvatosan felkeltem a fekhelyemről, és az ajtó felé indultam. A régies kilincs nyikorogva engedett, a faajtó lassan nyílt. Résnyire húztam ki csak, mindössze hogy kilássak. A meleg levegő csapta meg az arcom, szemeimet tágra nyitottam. Idegesen fürkésztem a helységet, észre sem véve, hogy már szinte az egész fejem bent van. Ott sem volt senki. Vissza akartam húzni a fejem.
- Felébredtél. – jött a megállapítás, mire ijedtemben sikkantottam egyet. Bevertem a fejem az ajtóba, az pedig szép lassan becsukódott. Alig találtam önmagam.
- Megijesztettél. – jelentettem ki, és léptem egyet előre. Hosszú barnásvöröses hajam, amit inkább sötétbarnának nevezhetnénk az arcomba hullott, így jobb kezemmel megpróbáltam a fülem mögé tűrni. Néhány tincs azonban még így is kiszabadult. – Ki vagy te? – kérdeztem, és megálltam.
- Az mindegy. – mondta, majd tovább állt egy helyben karba font kezekkel. A hideg kék szempár idegesen vizslatott, ám az arcáról szinte semmit sem bírtam leolvasni, csak unalmat és közönyt.
- Tudni akarom. – szögeztem le, mire a fiú vett egy nagy levegőt. Egész testemben remegtem a félelemtől, hiszen a srác nem éppen tűnt kedvesnek és közvetlennek. De megmakacsoltam magam, és én is karba tett kézzel álltam tovább. Miután pózt váltottam kifújta a levegőt. Némi megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, de ez gyorsan el is múlt.
- Ilyenkor hálálkodnod kéne, hogy megmentettelek. Nem még kérdőre vonni. – mondta, és megfordult. Elindult kifelé egy másik ajtón, de nem hagyhattam annyiban a dolgot.
- Köszönöm. – mondtam, mire megállt. Azt vártam, hogy végre megenyhül, és közelebb jön, esetleg megkérdezi, hazavihet e, de semmi ilyesmi nem történt.
- Szívesen. – azzal visszafordult, és már ki akart lépni, amikor újra megszólaltam.
- Hogy jöttél oda olyan gyorsan? – kérdeztem, hiszen egyre több gondolat ötlött fel bennem, amit nem tudtam megmagyarázni.
- Szerintem nem ajánlatos egy idegent kérdezgetni. – fordult meg, és borzasztó lassú léptekkel elindult felém. Néhány másodpercre elakadt bennem a szó.
- Nem félek tőled. – jelentettem ki, mire elmosolyodott. Furcsa volt. A félelem szó más értelmet nyert a belsőmben, és némi izgalom vegyült belé.
- Pedig talán kéne. – válaszolt, mire még közelebb lépett. Körülbelül három méter távolságra volt tőlem, de én hátraléptem. A hátammal a falnak ütköztem. Kezeim magam mellé hullottak, és szaporán vettem a levegőt.
- Miért? – kérdeztem vissza. Talán feszegettem egy bizonyos határt, de valahogy úgy éreztem, hogy ez a fiú nem bántana.
- Mert. – Zárta le a témát és megállt.
- Nem kellett volna ide hoznod. – mondtam, és lesütöttem a szemem.
- Jobb így. – válaszolt, majd kinézett az ablakon.
- Mit akarsz tőlem? Megölni? – kérdeztem, mire nevetni kezdett.
- Egy: Ha meg akarnálak ölni, már megtettem volna. Kettő: Szerinted, ha gyilkos lennék, akkor most az én ingemben állnál előttem? – kérdezte, mire értetlenül néztem rá. Amint magamra pillantottam felfogtam miről is beszélt. Semmi sem volt rajtam egy fehér ingen és a fehérneműimen kívül.
- Hová lett a ruhám? – kérdeztem, aztán olyan dolog jutott az eszembe, amitől kirázott a hideg, és dühösebb lettem, mint valaha. A fiú arcán kaján vigyor terült szét, én pedig mást sem tudtam kinyögni, csak hogy: - Te… ?!
- Mi? Nem! Nem dehogy. Nem használlak ki. És a helyzetet sem. Nem történt semmi. Csak teljesen megázott a ruhád, és ott vacogtál. – magyarázkodott, aztán hirtelen abbahagyta.
- Miért segítesz nekem? – kérdeztem, mire csak nevetett.
- Nem is tudom… Néha rám jön. Minden ötödik szökőévben. Szerencséd volt. – mosolygott. – Na, vége van a vallatásnak?
- Mi a neved? – kérdeztem, és léptem egyet előre.
- Miért vagy ennyire kíváncsi rá? – jött ő is közelebb.
- Miért nem mondod meg? – léptem még közelebb.
- Miért kérdéssel felelsz a kérdésre? – szinte csak pár centi választott el minket. Olyan kisugárzása volt, hogy elfogott a félelem. Mélyen a szemébe néztem, de az a jeges tekintet egészen a szívemig hatolt. Alig telt el pár másodperc, mind ketten karba font kézzel álltunk egymás előtt. Farkasszemet néztünk, de nem tudtam eldönteni, hogy élvezi e, vagy ez csak vihar előtti csend.
A csatát egy ajtónyitás törte meg. Hirtelen fordultam el, és ekkor mintha megszűnt volna a kapcsolat köztünk a sráccal. Egy másik fiú állt az ajtóban, szinte teljes ellentéte annak, akivel farkasszemet néztem. Szőke hajú, barna szemű fiú volt, arcán kedves mosoly. Értetlenül néztem.
- Na, látom felébredtél. – jött be a szobába. Ekkor kicsit arrébb léptem a másik fiútól is.
- És megint a legrosszabb rémálmodban találtad magad. – mondta, akivel farkasszemet néztem az imént, mire értetlenül meredtem rá. – Bejött a nyálas képű ficsúr. – húzta a száját, aztán lehuppant a kanapéra, amin nemrég feküdtem.
- Na, látom megismerted a bátyámat. Ő Jeremy, én pedig Jason vagyok. – lépett közelebb.
- Tessék, most leleplezted a nagy titkot! – ironizált Jeremy, és elfeküdt a kanapén.
- Ne is foglalkozz vele. – jött hozzám közelebb Jason, és kezet fogott velem. Kellemes bizsergés futott át a testemen az érintésére, és bár libabőrös lettem, egyáltalán nem a hidegtől.
- Layle. – ráztam meg, mire egy mosoly volt a válasz. Mélyen beleolvadt a tekintetembe, és bár eddig sok fiú tette ezt velem, hogy elkápráztasson, ez mégis más volt. Nem éreztem, hogy akart volna, vagy prédának szánna, egyszerűen csak kellemesen éreztem magam a közelében.
Egy újabb őrült próbálkozás a halállal. Ahogy körmeit a jeges avarba mélyesztette, a farkas pontosan tudta, hogy itt az idő. A szikla peremén állva mégis megtorpant. Hirtelen újra kitört belőle a félelem, amiért bosszúságot érzett. Mérges volt magára, amiért megengedi az érzelmeket. Teljesen kizárt mindent az életéből, mindössze az ösztöneire hagyatkozott már hónapok óta. Vagy akart hagyatkozni. Ezek viszont azt súgták, hogy nem ugorhat le. Mellső mancsával egy centit előre lépett, a sziklaoromról apró darabok zuhantak a mélybe, de csak egy fél perccel később hallotta meg koppanásukat a fájdalmas talajon. Hátrébb lépett. Legszívesebben vonyított volna, vagy bármit, csak ki akart szakadni önmagából, abból a farkasból, aki képes volt törődni és érezni, és hosszú fájdalmas hónapok után sem volt képes feladni a nyomorult életét. Felnézett az égre, a telihold megvilágította a felhőpamacsok szélét, néhány csillagot engedett látni, de nem eleget ahhoz, hogy úgy érezze, van még remény. Nyüszítve lefeküdt a vér áztatta levelekre, s mélyen beleszagolt. Agyában képek jelentek meg az apjáról, a harcról, a fájdalomról, újra nyüszített. Tudta, hogy senki sem hallja, így megengedheti magának. Amíg ő a falkavezért, nem mutathat félelmet és fájdalmat semmilyen esetben.
A hideg éjféli szél belekapott szürkés bundájába, szemét mélyen lehunyta, mintha csak álmodná, hogy ott fekszik, készülve a halálra. Tudta, hogy le kell ugrania. Tudta, hogy veszélyt hoz mindenkire, tudta, hogy minden elveszett, mégsem bírta megtenni. Felmordult, és hirtelen újra felállt. A szél új életre kelve táncoltatta a lehullott őszi leveleket, néhányat belesodorva a csillogó szürke bundába. Ő csak vádlón nézett a holdra, ami oly sok mindent tartogatott magában, és amit oly annyira tisztelnie kellett mindenkinek. Dühös volt mindarra, ami történt, és magára, amiért képtelen megtenni.
Néhány perc leforgása alatt újra döntött. Kecses léptekkel addig hátrált, míg már alig látta az orom szélét, beleszagolt a vérszagú levegőbe, utoljára gondolt a lányra, az anyjára, a falkára, majd futásnak eredt. Mancsa keményen szántotta a jeges földet, a szél felborzolta bundáját, az utolsó pillanatban kinyitotta a gyilkosan gyönyörű szempárt, még látta amint a mellső mancsai elrugaszkodnak a peremről, mint egy árny magasra ugrott, hátsó lábaival lökve magát, mintha repülne, a vért kívánó hold előtt, ami mindent tönkretett. Néhány másodpercre olyan volt, mintha szárnyalt volna. Tökéletes pillanat.
- Az utolsó ugrás. - gondolta, majd újra lehunyta a világoskék szempárt, és zuhant. Lefelé, hangtalanul, fájdalmasan. A lányra gondolt, az egyetlenre, aki többet jelentett számára az életénél, az anyjára, a falkára, és az apjára, aki ugyanitt hősi halált halt. Tudta, hogy vége, s fájt neki, de ebben a pillanatban lezárta az emlékeket, és minden érzést, csak az ösztönt figyelte, a levegő gyors suhanását maga mellett, a szelet, a bundája finom melegét, majd földet ért, s csak feküdt, mintha sosem történt volna semmi. Mintha mély álomba merült volna, soha többé fel nem oldódó álomba, amely csak ringat, és visz, el, egészen a lányhoz, aki tehetetlenül fekszik, álmodik, s fogalma sincs arról mi történt. Ahhoz a lányhoz, akit szeretett, és aki miatt meg tanult szeretni. Az Egyetlenhez.
Ebben a pillanatban Rory riadtan ült fel az ágyában. Csapzott homlokára tette kezeit, s összekuszálódott tincseit elhúzta sápadt arcáról. A szobába beszűrődött a telihold halvány fénye, mindent úgy talált, ahogy este hagyta, mégsem volt valami a helyén. Felhúzta vékony lábait, s fél kezével átölelte. Reszketett, takaróját megpróbálta feljebb rángatni magát, de végül feladta. Forró könnycseppek gördültek végig az arcán, egy az ajkán landolt, majd tovább indult. Tudta, hogy vége. Érezte. Ha a farkas meghalt, neki sem volt hátra sok ideje…
Ebből még csak az első fejezet íródik, szóval nem másolom be. Ennek sem adok túl sok jövőt, de talán ha összegyűlik a sok unalomiromány, lesz valami vége. Ki tudja. Mindegy. Lényeg, hogy itt vannak, és itt is maradnak. Aztán visszaolvashatom őket, még ha a mappámból ki is törlöm. :)
Vanília és fahéj illat keveredett a levegőben. Nem tudtam hol vagyok, csak abban voltam biztos, hogy nem kint az esőben. Nem mertem kinyitni a szemem, nem tudtam mégis mi várhat rám akkor. Bár harsány és szókimondó voltam, legbelül előtört belőlem a félelem. Próbáltam mozdulatlan maradni, mert fogalmam sem volt van e valaki a helységben rajtam kívül. Mégis a kíváncsiságom erősebb volt, minthogy megfutamodjak. Résnyire nyitottam a szemem, sűrű szempilláim azonban szinte mindent eltakartak előlem. Óvatosan nyitottam tovább, ám meglepetésemre senki sem volt a szobában. Kellemes látvány fogadott. Egy kanapén feküdtem, kopottas, régi bútor volt, de annál kényelmesebb. A szoba régies stílusú volt, de nem mondanám kifejezetten öregnek. Hatalmas ablakai földtől a plafonig értek, én pedig megkönnyebbülve láttam, hogy az eső elállt. Óvatosan felkeltem a fekhelyemről, és az ajtó felé indultam. A régies kilincs nyikorogva engedett, a faajtó lassan nyílt. Résnyire húztam ki csak, mindössze hogy kilássak. A meleg levegő csapta meg az arcom, szemeimet tágra nyitottam. Idegesen fürkésztem a helységet, észre sem véve, hogy már szinte az egész fejem bent van. Ott sem volt senki. Vissza akartam húzni a fejem.
- Felébredtél. – jött a megállapítás, mire ijedtemben sikkantottam egyet. Bevertem a fejem az ajtóba, az pedig szép lassan becsukódott. Alig találtam önmagam.
- Megijesztettél. – jelentettem ki, és léptem egyet előre. Hosszú barnásvöröses hajam, amit inkább sötétbarnának nevezhetnénk az arcomba hullott, így jobb kezemmel megpróbáltam a fülem mögé tűrni. Néhány tincs azonban még így is kiszabadult. – Ki vagy te? – kérdeztem, és megálltam.
- Az mindegy. – mondta, majd tovább állt egy helyben karba font kezekkel. A hideg kék szempár idegesen vizslatott, ám az arcáról szinte semmit sem bírtam leolvasni, csak unalmat és közönyt.
- Tudni akarom. – szögeztem le, mire a fiú vett egy nagy levegőt. Egész testemben remegtem a félelemtől, hiszen a srác nem éppen tűnt kedvesnek és közvetlennek. De megmakacsoltam magam, és én is karba tett kézzel álltam tovább. Miután pózt váltottam kifújta a levegőt. Némi megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, de ez gyorsan el is múlt.
- Ilyenkor hálálkodnod kéne, hogy megmentettelek. Nem még kérdőre vonni. – mondta, és megfordult. Elindult kifelé egy másik ajtón, de nem hagyhattam annyiban a dolgot.
- Köszönöm. – mondtam, mire megállt. Azt vártam, hogy végre megenyhül, és közelebb jön, esetleg megkérdezi, hazavihet e, de semmi ilyesmi nem történt.
- Szívesen. – azzal visszafordult, és már ki akart lépni, amikor újra megszólaltam.
- Hogy jöttél oda olyan gyorsan? – kérdeztem, hiszen egyre több gondolat ötlött fel bennem, amit nem tudtam megmagyarázni.
- Szerintem nem ajánlatos egy idegent kérdezgetni. – fordult meg, és borzasztó lassú léptekkel elindult felém. Néhány másodpercre elakadt bennem a szó.
- Nem félek tőled. – jelentettem ki, mire elmosolyodott. Furcsa volt. A félelem szó más értelmet nyert a belsőmben, és némi izgalom vegyült belé.
- Pedig talán kéne. – válaszolt, mire még közelebb lépett. Körülbelül három méter távolságra volt tőlem, de én hátraléptem. A hátammal a falnak ütköztem. Kezeim magam mellé hullottak, és szaporán vettem a levegőt.
- Miért? – kérdeztem vissza. Talán feszegettem egy bizonyos határt, de valahogy úgy éreztem, hogy ez a fiú nem bántana.
- Mert. – Zárta le a témát és megállt.
- Nem kellett volna ide hoznod. – mondtam, és lesütöttem a szemem.
- Jobb így. – válaszolt, majd kinézett az ablakon.
- Mit akarsz tőlem? Megölni? – kérdeztem, mire nevetni kezdett.
- Egy: Ha meg akarnálak ölni, már megtettem volna. Kettő: Szerinted, ha gyilkos lennék, akkor most az én ingemben állnál előttem? – kérdezte, mire értetlenül néztem rá. Amint magamra pillantottam felfogtam miről is beszélt. Semmi sem volt rajtam egy fehér ingen és a fehérneműimen kívül.
- Hová lett a ruhám? – kérdeztem, aztán olyan dolog jutott az eszembe, amitől kirázott a hideg, és dühösebb lettem, mint valaha. A fiú arcán kaján vigyor terült szét, én pedig mást sem tudtam kinyögni, csak hogy: - Te… ?!
- Mi? Nem! Nem dehogy. Nem használlak ki. És a helyzetet sem. Nem történt semmi. Csak teljesen megázott a ruhád, és ott vacogtál. – magyarázkodott, aztán hirtelen abbahagyta.
- Miért segítesz nekem? – kérdeztem, mire csak nevetett.
- Nem is tudom… Néha rám jön. Minden ötödik szökőévben. Szerencséd volt. – mosolygott. – Na, vége van a vallatásnak?
- Mi a neved? – kérdeztem, és léptem egyet előre.
- Miért vagy ennyire kíváncsi rá? – jött ő is közelebb.
- Miért nem mondod meg? – léptem még közelebb.
- Miért kérdéssel felelsz a kérdésre? – szinte csak pár centi választott el minket. Olyan kisugárzása volt, hogy elfogott a félelem. Mélyen a szemébe néztem, de az a jeges tekintet egészen a szívemig hatolt. Alig telt el pár másodperc, mind ketten karba font kézzel álltunk egymás előtt. Farkasszemet néztünk, de nem tudtam eldönteni, hogy élvezi e, vagy ez csak vihar előtti csend.
A csatát egy ajtónyitás törte meg. Hirtelen fordultam el, és ekkor mintha megszűnt volna a kapcsolat köztünk a sráccal. Egy másik fiú állt az ajtóban, szinte teljes ellentéte annak, akivel farkasszemet néztem. Szőke hajú, barna szemű fiú volt, arcán kedves mosoly. Értetlenül néztem.
- Na, látom felébredtél. – jött be a szobába. Ekkor kicsit arrébb léptem a másik fiútól is.
- És megint a legrosszabb rémálmodban találtad magad. – mondta, akivel farkasszemet néztem az imént, mire értetlenül meredtem rá. – Bejött a nyálas képű ficsúr. – húzta a száját, aztán lehuppant a kanapéra, amin nemrég feküdtem.
- Na, látom megismerted a bátyámat. Ő Jeremy, én pedig Jason vagyok. – lépett közelebb.
- Tessék, most leleplezted a nagy titkot! – ironizált Jeremy, és elfeküdt a kanapén.
- Ne is foglalkozz vele. – jött hozzám közelebb Jason, és kezet fogott velem. Kellemes bizsergés futott át a testemen az érintésére, és bár libabőrös lettem, egyáltalán nem a hidegtől.
- Layle. – ráztam meg, mire egy mosoly volt a válasz. Mélyen beleolvadt a tekintetembe, és bár eddig sok fiú tette ezt velem, hogy elkápráztasson, ez mégis más volt. Nem éreztem, hogy akart volna, vagy prédának szánna, egyszerűen csak kellemesen éreztem magam a közelében.
***
És a mostani firkálásom:
Blood Moon
Prológus
Egy újabb őrült próbálkozás a halállal. Ahogy körmeit a jeges avarba mélyesztette, a farkas pontosan tudta, hogy itt az idő. A szikla peremén állva mégis megtorpant. Hirtelen újra kitört belőle a félelem, amiért bosszúságot érzett. Mérges volt magára, amiért megengedi az érzelmeket. Teljesen kizárt mindent az életéből, mindössze az ösztöneire hagyatkozott már hónapok óta. Vagy akart hagyatkozni. Ezek viszont azt súgták, hogy nem ugorhat le. Mellső mancsával egy centit előre lépett, a sziklaoromról apró darabok zuhantak a mélybe, de csak egy fél perccel később hallotta meg koppanásukat a fájdalmas talajon. Hátrébb lépett. Legszívesebben vonyított volna, vagy bármit, csak ki akart szakadni önmagából, abból a farkasból, aki képes volt törődni és érezni, és hosszú fájdalmas hónapok után sem volt képes feladni a nyomorult életét. Felnézett az égre, a telihold megvilágította a felhőpamacsok szélét, néhány csillagot engedett látni, de nem eleget ahhoz, hogy úgy érezze, van még remény. Nyüszítve lefeküdt a vér áztatta levelekre, s mélyen beleszagolt. Agyában képek jelentek meg az apjáról, a harcról, a fájdalomról, újra nyüszített. Tudta, hogy senki sem hallja, így megengedheti magának. Amíg ő a falkavezért, nem mutathat félelmet és fájdalmat semmilyen esetben.
A hideg éjféli szél belekapott szürkés bundájába, szemét mélyen lehunyta, mintha csak álmodná, hogy ott fekszik, készülve a halálra. Tudta, hogy le kell ugrania. Tudta, hogy veszélyt hoz mindenkire, tudta, hogy minden elveszett, mégsem bírta megtenni. Felmordult, és hirtelen újra felállt. A szél új életre kelve táncoltatta a lehullott őszi leveleket, néhányat belesodorva a csillogó szürke bundába. Ő csak vádlón nézett a holdra, ami oly sok mindent tartogatott magában, és amit oly annyira tisztelnie kellett mindenkinek. Dühös volt mindarra, ami történt, és magára, amiért képtelen megtenni.
Néhány perc leforgása alatt újra döntött. Kecses léptekkel addig hátrált, míg már alig látta az orom szélét, beleszagolt a vérszagú levegőbe, utoljára gondolt a lányra, az anyjára, a falkára, majd futásnak eredt. Mancsa keményen szántotta a jeges földet, a szél felborzolta bundáját, az utolsó pillanatban kinyitotta a gyilkosan gyönyörű szempárt, még látta amint a mellső mancsai elrugaszkodnak a peremről, mint egy árny magasra ugrott, hátsó lábaival lökve magát, mintha repülne, a vért kívánó hold előtt, ami mindent tönkretett. Néhány másodpercre olyan volt, mintha szárnyalt volna. Tökéletes pillanat.
- Az utolsó ugrás. - gondolta, majd újra lehunyta a világoskék szempárt, és zuhant. Lefelé, hangtalanul, fájdalmasan. A lányra gondolt, az egyetlenre, aki többet jelentett számára az életénél, az anyjára, a falkára, és az apjára, aki ugyanitt hősi halált halt. Tudta, hogy vége, s fájt neki, de ebben a pillanatban lezárta az emlékeket, és minden érzést, csak az ösztönt figyelte, a levegő gyors suhanását maga mellett, a szelet, a bundája finom melegét, majd földet ért, s csak feküdt, mintha sosem történt volna semmi. Mintha mély álomba merült volna, soha többé fel nem oldódó álomba, amely csak ringat, és visz, el, egészen a lányhoz, aki tehetetlenül fekszik, álmodik, s fogalma sincs arról mi történt. Ahhoz a lányhoz, akit szeretett, és aki miatt meg tanult szeretni. Az Egyetlenhez.
▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬ஜ۩۞۩ஜ▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬
Ebben a pillanatban Rory riadtan ült fel az ágyában. Csapzott homlokára tette kezeit, s összekuszálódott tincseit elhúzta sápadt arcáról. A szobába beszűrődött a telihold halvány fénye, mindent úgy talált, ahogy este hagyta, mégsem volt valami a helyén. Felhúzta vékony lábait, s fél kezével átölelte. Reszketett, takaróját megpróbálta feljebb rángatni magát, de végül feladta. Forró könnycseppek gördültek végig az arcán, egy az ajkán landolt, majd tovább indult. Tudta, hogy vége. Érezte. Ha a farkas meghalt, neki sem volt hátra sok ideje…
***
Ebből még csak az első fejezet íródik, szóval nem másolom be. Ennek sem adok túl sok jövőt, de talán ha összegyűlik a sok unalomiromány, lesz valami vége. Ki tudja. Mindegy. Lényeg, hogy itt vannak, és itt is maradnak. Aztán visszaolvashatom őket, még ha a mappámból ki is törlöm. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése