than once

Kint ülsz velem a konyhában, csendben megy valami régi, felismerhetetlen szám, szinte észre sem vesszük. Te vajas kenyeret eszel, én valami más milyet, nem is számít. Kortyolok kettőt abból a hideg vízből, ami előttem van. Csendben eszünk, hallgatjuk a tücsökciripelést, vagy épp a rádiót, nem is tudom. Eszembe jut mennyiszer lejátszódott már minden ugyanígy. Csak egy idő után a vége megváltozott. Miért kellett ahhoz bor, hogy boldogok legyünk és nevessünk? Régen elég volt ha egymás szemébe néztünk. Régen csak beszélgettünk. Régen nem kellett semmi, hogy megértsük egymást.
Kiűzöm a gondolatot a fejemből, és tovább eszem. És akkor csak beszélgetni kezdünk. Ahogy régen. És feljönnek az emberek... régről. És azok a dolgok, amikért régen küzdöttünk, meg azok amikért nem, mégis most az ölünkben vannak. Felrémlik, hogy amiket régen annyira akartunk, és nem kaphattuk meg, most kezünkben a lehetőség, hogy megtehessük, de már nem is akarjuk annyira. Feljönnek dolgok, amik nem változtak, és érzések, amiket sosem fogunk megérteni.
Csak beszélek, jönnek a szavak, amiket eddig nem mondhattam el, mert eltávolodtunk egymástól, csak mondom, mert azt érzem, hogy végre itt a lehetőség, hogy végre ismét kinyíltam neked, és ki tudja meddig fog ez tartani. Tudod, mint egyszer télen. Amikor térdig ért a hó. Amikor már este tíz óra volt, és sírva futottam hozzád. Amikor ott vártál, és csak beszélgettünk... és terveztük, hogy hogy állíthatnám meg az időt. Amikor igaz barátok lettünk...
Olyan volt. És egy pillanatra azt éreztem mint akkor. Hogy még mindig tél van, még mindig ölelsz, és még mindig csak sírunk. És hogy akkor is barátok leszünk, ha tényleg ránk borul minden. Ilyen érzés volt. És akkor csak mondtam. És láttam, hogy a te szemed is könnyes, és nem szólaltál meg. Tudtad, hogy ezt most el kell mondanom neked. Tudtad hogy sokat jelent nekem. Nekünk...
Nem akartam, hogy szomorúak legyünk, sőt örültem, hogy végre visszatértünk oda, ahol fél évvel ez előtt még talán sok problémával, meg hiányérzettel, de ott voltunk. Aztán csak a karomra esett egy könnycsepp, nem is vettem észre, addig dörzsöltem, amíg teljesen el nem tűnt, mintha nem is lett volna.
Nem akartam neked sírni. Mindig sírok neked. De tudod csak azért, mert te megérdemled a könnyeim. Mert előtted nem félek gyengének lenni. Mert tudom, hogy te is érzed azt amit én. Csak ezért. Mert bízom benned.
És abból, hogy elmondtam mennyire örülök annak, hogy találtam még egy igaz embert, és hogy mennyire a szívemhez nőtt rövid idő alatt, Te is rájöttél, hogy semmi sincs rendben. Tudtad, hogy neked is volt ilyen barátod, de hagytátok egymást eltűnni. Tudtad, hogy így van. És végre léptél.
És talán úgy tűnik, mintha vissza lépnél oda, ahol eddig nem voltál olyan "népszerű". Pedig hidd el, hogy akkor többen ismertek mint valaha. És azt csináltad amit szeretsz. És őszintén nevettél. És tényleg boldog voltál. Mert neked ott a helyed, akárki is az igazgató. Mert láttam milyen vagy a színpadon, és az csak egy árnyék, aminek mostanában mutattad magad. Értékes vagy. És szeretném ha az maradnál. És ehhez szükséged van a Nővéredre és a Bátyádra. Tudod. :)

Köszönöm azt a szombat éjszakát.