Falling asleep to the sound of rain.

Most nem is tudom igazából hogy kéne éreznem magam. Tegnap beszéltem este Á-val és szó szerint mintha gyűlölt volna. Tényleg, körülbelül egy szavasnak sem nevezhető mondatokkal válaszolt, egyszerűen annyira nem érdekeltem, mintha... nem is tudom mihez hasonlítani. Pedig nem is tettem semmit. És igenis fájt.
De nem akarok erről tudomást venni. Sőt, most igazából erről az egész dologról nem szeretnék tudomást venni mindaddig, amíg nem lesz muszáj. Egyszerűen nem tudom már, hogy hogy érzek iránta. És azt sem, hogy hogy kéne éreznem. Túl bonyolódott már bennem ez az egész, és most nincs kedvem törődni vele. Megpróbáltam. Nem ment, nem fogom erőltetni. Unom.

Egész nap csak feküdtem az ágyamban, bámultam ki a kék égre, meg hogy sütött a nap, és olvastam. Tegnap elkezdtem újraolvasni egy könyvet, és most beletemetkeztem. Mert jól esett. Jól esett elrugaszkodni a valóságtól, és kicsit látni, hogy van happy end. Jólesett. Csak... jól esett.
Nemrég fejeztem be amúgy, aztán elkezdtem valamiért kotorászni a fiókomban és kezembe akadt a naplóm... Időtlen idők óta egy betűt sem írtam bele. Pedig akartam. És rájöttem, hogy holnap lesz egy éve, hogy vezetem.

Mintha sokkal több lenne. Annyi élményem van bele leírva, hogy szerintem kitennének így egy évtizedet is. Most is olyan szívesen írnék bele, vagy rajzolnék, mint szoktam, de egyszerűen nem tudom, hogy mit. Nem akarok már összevissza fecsegni. Elegem van az értelmetlennek tűnő mondatokból, amikből semmit sem lehet kihámozni. Elegem van ebből az egész bonyolult az életem dologból.
Nem.
Egyszerű. Csak mindig megnehezítem magamnak. De lehet, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Mindegy. Most csak csinálom ami jól esik, és eszembe jut. Kezdetképp most elolvastam azt a könyvet. És nem csináltam semmit. Egyáltalán. Felfaltam két csomag fornettit, és leszarom, ha megint nagy lesz a hasam. És szerintem délután elmegyek sétálni. Mert jólesik, és szeretnék. És nem érdekel, hogy beteg vagyok.
Nem érdekel már semmi...