Elmentünk Sástóra, az emlékemben olyan szép volt. Utoljára harmadikban voltam ott, mindig felültem a körhintára, és a tó partján beszélgettünk, vagy vízibicikliztem, fényképeztek a hídon. Olyan meghitt hangulata volt, és alig vártam, hogy odaérjünk. Csakhogy néhány szépséges vihar szanaszét szedett mindent. A tó hanyagolt volt, tele hínárral, alig lehetett valamit látni belőle, hideg volt, a híd leszakadt, a fák nagy része pedig kidőlt. Egyből elmúlt az az érzés, hogy most jön a nosztalgia. Inkább ezt a látványt elfelejtem. Jobb úgy emlékezni rá, mint öt éve. Akkor jobban esik.Aztán még Mátrafüreden kajáltunk pár falatot, aztán elindultunk visszafelé, mert kezdett nagyon beborulni. Út közben el is kapott egy nagy eső, figyeltem, ahogy a napraforgómezőn az összes növény lehajtott fejjel tűri a vihart, dörgött, a vízcseppek örökös táncolt jártak az ablakomon, néha megfigyeltem ahogy a sebességtől összeolvad egy-kettő, majd szépen leszánkáznak és eltűnnek. Imádom, amikor a kocsiból nézhetem az esőt.
Azon is gondolkoztam, hogy ha hazaérek, egyszerűen csak kiállok a házunk elé, és hagyom, hogy megázzak. Mert mindig csak mondom. És ez a baj. Megszabom magamnak a korlátaimat. Nincs ott senki, nincs itthon senki, megtehettem volna, rám sem szólhatnának, mégsem teszem. Pedig úgy szerettem volna csak úgy bőrig ázni. Önmagamat korlátozom. És ez nem tetszik. De hogyan szállhatnék szembe saját magammal?...
Egyszerre volt csapnivaló és csodálatos, és pontosan ez jelentette a felnőtté válást: rájönni arra, hogy egy darabka elfuserált valóság messze felülmúlhatja a csöpögős és naivan idealizált fantáziákat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése