Rohadtul egyedül...

Egyedül vagyok. Most azt hiszem fáj. Bár nem is tudom... Nem tudok már semmit.

Tegnap is egyedül voltam, és elkezdtem belelapozni a naplómba, egy két bejegyzést érintve, de úgy elszomorított, hogy elbőgtem magam. Fogalmam sincs mi van velem. Rosszul vagyok a saját múltamtól. Nem mintha olyan mocskos lenne vagy ilyesmi, de egyszerűen elszomorít, hogy egy évig miket tartottam fontosnak. Pontosabban kiket.... Vagy inkább csak Kit.

Az egész naplóm róla szól... Minden egyes sort beszennyez. És csodálkozom, hogy nem felejtem el? Minden nap, amikor a tollam érinti a papírt, ott lesz. És benne lesz. És nem fogom kitépni, amiben benne van... Akkor nem lenne naplóm.

Tegnap egyszerűen olyan mély szomorúság telepedett rám, hogy elgondolkodtam, hogy megírok még egy levelet... Vagy, hogy begyógyszerezve lefekszem az ágyamba és várok, vagy hogy leiszom magam... Gőzöm sincs mi ütött belém. Nem voltam még se berúgva, se semmi, nem cigizek, én ilyen 'áldott jókislány vagyok' , tulajdonképpen semmit sem tettem még ilyen szempontból. Most viszont csak azon tudtam gondolkodni, hogy valamit tennem kell, mert nem bírom elviselni saját magam, és meg kell szöknöm valahová... Öntudatlanságba, vagy bármi, csak nem maradhatok úgy.

Ráírtam Gergőre este, össze is vesztünk, azt hiszem sokkal többet képzeltem a kettőnk kapcsolatáról, mint ami valójában. Mindegy. Nem is baj, jó hogy rájöttem. Jobb később, mint soha. Csak valahogy olyan jó lett volna, ha abban a pillanatban támaszkodhatok valakire. Tökegyedül voltam itthon, Réka sehol nem volt, Vivi a színházban, ahol szintén történnek a dolgok, de jobb inkább azt le se írni, és anya is eltűnt Pistivel, és megint csak én voltam magammal. Meg a naplómmal...
Még sosem éreztem így, rendesen félek magamtól, de úgy éreztem abban a pillanatban, hogy menekülni akarok a saját életemből. Nem tudom elmagyarázni.
Aztán már csak azon kaptam magam, hogy már nem is várok semmit. Nem is akarok semmit. Nem akarok elballagni, nem akarom a szünetet, nem akarok suliba járni, nem akarok már tényleg semmit. Úgy érzem magam, mint egy reményvesztett, aki hánykolódik egyedül a tengeren. És igen, sajnos túl sok időm van gondolkodni. Nem kéne. Most csak a pillanatnak kéne élnem, mert az nem fáj...

Endre minden nap bombáz az üzeneteivel, és esküszöm, nem akarom bántani, de már képes lennék gyilkolni is. Zsófi is kezd feltűnni, pedig már azt hittem végleg eltűnt. Az anyja úgy jött oda hozzám, hogy ' rózsaszirmokat ne szórjunk eléd, hogy képes legyél adni nekünk tablót? tudod, hogy ez milyen rosszul esett Zsófinak?!'

Nem, nem tudom, mivel nem beszéltünk több mint fél éve.

Amúgy meg még a saját osztálytársaim is kértek tőlem tablót. Nem nekem kell rohangálnom, hogy ki kér, ki kér, hanem akinek kell, annak kell szólnia. Ez így megy. De nem baj. Én vagyok a szar. Jogos.

Most azon gondolkozom, hogy van e itthon valami pia. Nem tervezem, hogy halálra iszom magam, csak egy kis boldogság jó lenne. Úgy spontán. Belülről...