The hope is the life.

Már vagy huszadjára döntöm el, de most véglegesen.

Nem szeretlek.

Most jönni fog a nyár, elrepülnek a szép emlékek, meg talán a nem szépek is, és nem fogunk beszélni. Nem találkozunk, maximum egy hónapban egyszer, akkor is csak elmegyünk egymás mellett, te talán mosolyogni fogsz, és ígérem, én is az arcomra fogok festeni egy gyönyörű mosolyt, csak hogy lásd mit vesztettél, aztán tovább megyünk, és kész.

Vége az általánosnak, vége a reményeknek veled kapcsolatban, és a hülye tiniszerelemnek is amit irántad éreztem... És igen, jó lenne azt hinni, hogy ez csak rajongás volt. Erős rajongás vagy vonzás. Vagy csak annak az öröme, hogy nem kaphattalak meg. De azt hiszem, ebből most vagy elegem lett, vagy kinőttem. Itt áll előttem egy nyugodt, napsütéses, boldog nyár, nélküled, a régi életem nélkül, előttem van a középiskola, amiben bár benne leszel, mégis ahogy megismertem a leendő osztálytársaim, bízom benne, hogy el fogok menni melletted egy 'Sziá'-val, és talán mosolyogni fogok, vagy nem, de nem fog megmozdulni bennem semmi. Annak vége. Mert le akarom zárni. Helyet akarok adni több lehetőségnek, amik miattad eltompultak.

Igen, lehet, hogy hiányozni fognak a mosolyaid, amikről hetekig csak dadogva tudtam beszélni a gyönyörűségtől, a szemeid, amikből egy pillantás is elég volt, hogy összezuhanjak, a hajad, ami mindig mosolyt csalt az én arcomra, a jellemed meg úgy te magad... És azok a pillanatok, amik emlékezetessé tették ezeket a szürke hétköznapjaimat a suliban, és hogy mennyit segítettél abban, hogy képes legyek minden napot végigcsinálni, még akkor is, ha legszívesebben elfutottam volna. Hiányozni fog. De szükségem van arra az időre, amíg mindez elmúlik. Mert bennem most talán minden átalakul. És félek, hogy ha ezt az egészet nem zárom le, egyrészt összeomlok majd, ha te találsz magadnak mást, más részt, sosem fogom feladni, mert ott lesz a remény, és sosem találok rá arra az emberre, aki képes harcolni értem, és szeret. 

Ennyi. Két és fél hónap, és minden más lesz. Megváltozom.