Hegyek, völgyek között zakatol a vonat...

Péntek van. Tulajdonképpen nyári szünet. Az utolsó péntek. Péntek van.

Ma reggel időben keltem, sőt még korábban is, mint kellett volna, mindent úgy csináltam, ahogy eddig is, csak kicsit korábban. Aztán amikor a szobámban egyedül elkezdtem felvenni az ünneplő ruhám, valami megsajdult odabent, de utána el is halványult. Csak mentem be, mint aki utoljára megy, mint aki soha többé nem léphet be oda többé ugyanígy, és mosolyogtam, és nevettünk.

Az osztályban pakoltak, a lányokkal csináltunk néhány fotót, nevettünk, próbáltuk levezetni ezt az egész feszültség félét. Aztán először az a-sok adták elő a búcsúórájukat. Mikor találkoztunk velük, mindenki elérzékenyülve, könnyekkel a szemében ment el mellettünk.

Igen. Mi is megcsináltuk. Előadtuk, megszerveztük, és végül is kész lett. Rengeteg dolgunk volt vele az utóbbi két hétben, de kész lett. És igen, mindenki elérzékenyült, és igen tudom, hogy én azt mondtam, hogy biztos sírni fogok, de nem gondoltam komolyan. Vagyis... ez olyan mondat volt tőlem, mint valami kis biztonságot jelentő öv, vagy valami ilyesmi. Ha előre tudják, hogy sírok, akkor csak pozitívan csalódnak, ha mégsem... Aztán... mikor énekeltük a búcsúdalt, és végül mindenki elmondta a versét, és elmondtuk Andi néni meglepetés számát, aztán ment a dia az elmúlt nyolc évünkről, arról a sok élményről, és mindenről, amik mi voltunk, azt hiszem nekem kezdett el először potyogni a könnyem. Hogy ez miért meglepő? Mert egész végig úgy gondoltam, hogy ez a búcsúóra nem megható. Vicces, aranyos, összefoglalja a dolgokat, de... igazából nincs ideje az embernek meghatódnia... Mégis, ott a végén, miután többen is látták, hogy sírok, és már alapból mindenkinek ott volt a szemében a könny, végül mindannyian ott szipogtunk a lányokkal az első sorban. Átadtuk az ajándékokat, aztán az igazgató mondott valamiféle beszédet, és nem gondoltam, meg nem vettem akkor komolyan, de minden tanár a szekrényben való beszélgetéseinket hozta fel, hogy ilyen még nem volt. És igen. Olyan szavakat kapott az osztály, mint egyéniség, összetartás, család... Én még azon is sírtam... Egy érzékeny kis bőgős vagyok : D

Aztán mint valami filmszakadáskor, már a wc-ben ráncigáltuk magunkra a hülyébbnél hülyébb jelmezeket, és ordítva énekeltük, hogy 'Hegyek, völgyek között zakatol a vonat...'
És nevettünk, és odakint berohantunk egy boltba is, időközben mindkét papucsom elhagytam útközben, és jól éreztük magunkat, és ordítottunk, hogy: 'Hé!! Igen! Mi vagyunk a nyolcadik! Látjátok mit fogtok holnap elveszíteni?.. ' Mindenki minket figyelt, mi pedig utoljára egy csapat voltunk. És ez olyan jól esett... Hogy igen, azért voltak jó közös pillanataink...

Holnap pedig ballagás... Ahogy hazaértem olyasmi tudatosult bennem, hogy péntek van. Meg, hogy holnap nincs suli, mert szombat van. De, hogy ez volt az utolsó nap, és hogy tulajdonképpen kitört a szünet, legfőképp pedig, hogy holnap már ballagok, az még egyszerűen... nem jutott el a lelkemig. Az agyam felfogta, tudok minden koreográfiát holnapra, megvan a szövegem, tudom, hogy én fogom mondani a búcsúbeszédet, de... Még most sem tudom elképzelni, hogy sírni fogok. Pedig tényleg... Most olyan összekuszálódott minden.

Vége van... Holnap utoljára 8.b ...

Ballag már a vén diák tovább, tovább... Isten veletek cimborák! Tovább, tovább...