"Az ember rádöbben: azért nyomasztja valami, mert ragaszkodik hozzá."
tegnap volt a temetés. még sosem voltam egyen sem, de... azt hiszem nem is akarok elmenni többre. az érzés egész nap rajtam ült, tudtam, hogy csak pára óra, és az egyik szerettemet már a föld alatt kell tudnom. tudom, sosem szabad így felfogni, mégis ez kerülgetett. menekültem volna, csak nem tudtam hová. a gyász mindenhová követett. mint egy sötét árnyék.
egész végig sütött a nap, szó szerint égetett. ám amikor a koporsót végleg a földbe engedték, az ég elborult. először csak pár csepp eső, később, amikor már betemették, és mindenki kinyilvánított a "részvétét", mikor már csak a család állt ott, iszonyúan esni kezdett. mindent eláztatott, de én csak ott álltam, és sírtam. az eső elmosta a könnyeim, talán nem is lehetett látni, hogy potyognak, csak sírtam, és vártam, hogy mikor lesz már jobb. de nem lett. még mindig ugyanúgy fáj.
a halotti tor szép volt, bár nem sokan tudtak eljönni a munkájuk miatt. éjszaka dédimmel álmodtam, és úgy érzem, hogy még mindig nem engedtem el. fáj ez az egész, és az, hogy mindennek tovább kell mennie... mintha mi sem történt volna...
*pedig történt....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése