Ezt most csak úgy...

Csak mentem előre, törtettem, mint aki tudja hová megy. Talán sokan utánam néztek, de én nem láttam már semmit, csak a könnyek áztatta függönyt, ami elém ereszkedett. Ordítottam volna, ahogy a torkomon kifér, de nem tehettem meg. Megint ott voltak azok a korlátok, amiket nem törhetek át. Olyan akadályok, amiket még lázadásból is tilos feldönteni. Idegesen menekültem a világ elől, minden ismerős elől...

Csalódtam mindenkiben, és csak el akartam tűnni, úgy gondolva, hogy én mint személy megszűnök, akkor az emlékem is szertefoszlik a fejükben. Minden amit tettem, vagy csak megtehettem volna. Minden hibámat bíztam benne, hogy olyan gyorsan fújja el a szél, mint ahogy én eltűnök ebből a városból. Senki sem tudhatta miért vagyok zaklatott. Senki sem tudta miért fáj nekem az az egyetlen szó. Talán észrevették, vagy talán nem is. Nem baj. Úgyis eltűnök. Eddig sem vettek észre.

Ökölbe szorítottam a kezem, körmeim a tenyerembe vájtak, és éreztem a fájdalmat. Nem csak lelkileg, hanem fizikailag is meg tudtam élni azt, amit belül éreztem. A fejemben csak egyetlen szó zakatolt: menekülj. És ezt tettem. Most az egyszer hallgattam az eszemre.

Bár fogalmam sem volt merre is megyek, végül átlépve egy ajtón zajos terembe kerültem. A kasszáknál nem voltak sokan, de a váróban hemzsegtek az emberek. Odamentem az eladóhoz, és csak annyit mondtam: - Egy jegyet kérek.

- Hová? - kérdezte a nő idegesen.
- Mindegy. - válaszoltam, és láttam ahogy a hölgynek elkerekedik a szeme, de végül adott egyet. Kifizettem és vártam.

A jegyemet gyűrögettem. Néhány perc múlva jött a vonatom, de nem néztem meg hová visz. Erősen az ajkamba haraptam, mintha ez a fájdalom elnyomna mindent, amivel bántottak. Idegesen szorongattam a jegyet, mire begurult az én vagonom. Felszálltam, és leültem. A koszos üvegen keresztül végignéztem a helyen, amit elhagyni készülök, és újra könny szökött a szemembe. Azonnal letöröltem. Gyűlöletet éreztem. Haragot. És bármennyire is tudtam, hogy nem jogos, dühös voltam. Mindenkire.

Mert senki sem fogta fel, hogy szeretem. Mert senki sem vett komolyan. Talán nem mondtam ki, de jeleztem. Elpirultam, dadogtam, és bénáztam. És igen, talán amúgy sem vagyok egy nagy valaki, de amikor a legjobb barátnődről derül ki, hogy összejött a fiúval, akibe két éve halálosan szerelmes vagy, az igazán fáj.

A vonat csikorogva elindult, én pedig összeszorítottam a szemem. Nem akartam látni ahogy eltűnök. Úgy akartam megszűnni, mint a szerelem a szívemben, amikor kimondta, hogy: - Igen... Együtt vagyunk.

(saját)