"...Minden egyes lépéssel, amivel távolodtam a tömegtől, amivel a zene moraja elhalkult mögöttem, megkönnyebbültem. A tüdőmben levő szorítás lassacskán felengedett, és a levegővétel egyszerűnek tűnt. Utáltam, hogy mindenki különleges és egyúttal tökéletes akart lenni, épp ezért lettek mid egyformák. Lassan kisétáltam a rácsos kapun, ami fenyegetően nézett rám, mintha vissza akart volna lökni, vissza a nyomorba, ahonnan épp menekültem.
Az út kövei csikorogtak lépteim alatt, visították: sírj… sírj… Az utat magas zöld fák vették körül, határozottan álltak ott, és olyan ridegen, ha kisgyerek lettem volna, félelmet keltettek volna bennem. De most tudom, hogy mindent csak képzelek.
Ahogy már eltávolodtam mindentől hallottam a saját gondolataimat is. Egy zene halk dallama, amit magamban dúdolgattam felturbózta az érzéseimet. Minden egyre jobban fájt.
Az erdőkről az a tapasztalatom volt, hogy ott bárhol találsz egy nyugalmas helyet, ahol magadra lehetsz. De itt sehol, mindenütt házak, figyelő szempárok kísérték libegő hajamat, ahogy kétségbeesetten menekülök. A távolban egy templom csúcsa magasodott, nem hittem soha Istenben, nem kértem semmire, most mégis úgy éreztem a keresett nyugalom ott lesz. De a kapu zárva volt, a franca, gondoltam magamban és szívesen ordítottam volna szembe a világgal, az utált életemmel, amibe beleszülettem. De mielőtt tovább átkozhattam volna mindent egy zöld ösvény tűnt ki a fák között. Minél jobban bentebb mentem, összeszorult a gyomrom. Utáltam magamat, hogy hirtelen félteni kezdtem az életemet. A fák sűrűn összenőttek, és csak lehajolva tudtam elmenni. Amikor egy tiszta zöld füves részhez értem, zokogva dobtam le magamat a fűre. Visítottam a napsugaraknak, amik áttörtek a falevelek között, sírtam nekik mindent, ami eszembe jutott. “Kellek én még valakinek?...”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése